Körösi Csoma Sándor 1784. április 4-én született Háromszéken, szegény szülők gyermekeként. Apja Csoma András, székely katonaember.

  Termete középnagyságú, haja fekete volt, bőrszíne barna, arca hosszúkás, szelíd vonású; szeméből csendes, vonzó mélabú nézett ki. Öltözete csinos, de nagyon egyszerű volt; kevéssel megelégedő és takarékos. „Már gyermekkorában is erős testalkatú, szívós természetű, s ha gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent. Ha egy domb tetejére feljutott, nem érte be ezzel, mert kíváncsi volt megtudni, mi van a másik domb mögött, s amazon túl is. S így néha beláthatatlan távolságokig elgyalogolt.” – jegyezte fel róla egy atyjafi.

  Diáktársaival sokat vitatkozott a magyarok eredetéről és őshazájukról. Már ekkor eldöntötte, hogy elindul a nagy útra, felkeresi a magyar nemzet őshazáját.

  Külföldi útjáig alsóbb osztályokban tanított, majd 30 éves korában jutott el odáig, hogy valamelyik külföldi egyetemen befejezze tanulmányait. A göttingeni egyetemre ment Eichhorn mellé, aki híres történet- és nyelvtudós volt. Tőle hallotta, hogy az arab kéziratokban a magyarok eredetéről sok érdekes adat található, ezért rögtön nekilátott az arab, valamint vele párhuzamosan az angol nyelv tanulásának. Ekkora már négy nyelven beszélt: latinul, görögül, németül, franciául.

  3 évig tanult a göttingeni egyetemen. 1818 végén, mikor hazaérkezett, felajánlottak neki egy tanári állást, - később pedig professzorságot is - melyet nem fogadott el, mert ő a nagy útra készült. Az volt az első terve, hogy Odesszának indul, onnan Moszkvába, és így próbál bejutni Kína északi részébe. Szüksége volt a szláv nyelvre, s ennek megtanulása végett 1819 tavaszán, hideg, zimankós időben gyalogszerrel  Temesvárra, majd Zágrábba utazott, ahonnan több hónapi tartózkodás után ismét visszatért Nagyenyedre. 1819 novemberében jóformán üres zsebbel elindul, hogy felkeresse a magyar nemzet bölcsejét. A legnagyobb csendben, szinte észrevétlen indult a nagy útra. Úgy indult Ázsiába, mintha a szomszédfaluba indult volna. Csaknem üres zsebbel, de erős fegyverzettel: tízévi tanulás a nagy út előtt.

  A harminchat éves komoly férfi s nem a könnyen lelkesedő ifjú az, ki elhagyja hazája földjét, s nekivág a messze idegennek. Tisztán, világosan állt előtte a cél, amely felé halad; ha visszatér, nem jön üres kézzel. Csodálatos, ritka jellemmel van dolgunk. Sokszoros érdekkel kísérjük minden lépését, mert érezzük, látjuk, hogy nem mindennapi ember áll előttünk.

  Induljunk mi is, kísérjük az útjában.

  Az angol kelet-indiai birodalom északnyugati határszélén Sabathu állomásra érkezett, ahol jelentkezett Kennedy századosnál, a Sabathuban állomásozó angol parancsnoknál, aki azonnal jelentést tett erről Umballahban székelő főnökének. Az 1824. november 28-án kelt jelentés így szólt:

  >> Van szerencsém jelenteni, hogy egy európai utazó, ki magát Alexander Csoma de Körösnek nevezi, s magyar alattvaló, megérkezett az állomásra. Ő külön nekem szóló ajánlólevelet is hozott Moorcroft úrtól, melyet önnek tudomás végett ide zárok. Csoma úr jelenleg itt marad, egy lámának megérkeztét várván, akivel néhány nap múlva Tibet felé óhajtana indulni. Utasítást kérek a nevezett úri egyénnek tervezett mozdulatai iránt.<<

  Másnap a főnök ezt írta Kennedy századosnak:

  >> Kérem önt, hogy a nevezett európai utazót Sabathuban tartóztassa le addig, amíg a főkormányzó Delhiben székelő ügyvivőjétől rendelet érkezhetik iránta.<<

  A főkormányzó, lord Amherst úgy rendelkezett, hogy Csoma Adjon kimerítő jelentést magáról és terveiről, s ezt a jelentést Kennedy százados terjessze hozzá további intézkedés végett. Erre írta Körösi az alábbi rendkívül érdekes jelentést, melyből kitűnik, hogy Enyedről való elutazása után, tehát 1819. november végétől 1824. november végéig, mikor Sabathuba érkezett, milyen utat tett meg, hol tartózkodott, mit csinált.

  Az 1825. január 28-án kelt s Kennedy századoshoz intézett jelentésben összefoglalta eddigi életét, amelyből az utazásait is megismerhetjük:

  „Székely nemzet szülöttje vagyok. Ez a magyar nemzetnek ama részéhez tartozik, amely a kereszténység negyedik századában a régi Daciában telepedett le és jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja, mely Ausztria császárja uralkodása alatt áll. Miután bölcsészeti és hittani tanulmányaimat elvégeztem, három évig a göttingeni egyetemen hallhattam több rendbeli előadást.

  Mivel Erdélyben tót népség nem lakik, s miután megismerkedtem több régi és újkori nyelvekkel, óhajtottam megtanulni a szlávot is. A liberális tudományok között a legkedveltebbjeim voltak a nyelvészet, a földleírás és a történelem. Elhatároztam, hogy elhagyom a hazámat, s keletre jövök, s ahogy lehet, biztosítom mindennapi kenyeremet. Nagy-Enyeden egy nyomtatott passzussal láttam el magamat, hogy avval bizonyos üzleti ürügy alatt Bukarestbe mehessek s biztosítván a nagyszebeni katonai parancsnok aláírását is.

  1819. novemberének utolsó napjaiban a hegyeken át Oláhorzság határára léptem. Bukarestbe való menetelemnek az volt a célja, hogy Konstantinápolyba utazzam, minthogy a török nyelvet némileg már ismertem. Bukarestben nem volt alkalom, hogy tanulmányokat folytassak, és mivel nem sikerült módot találnom Konstantinápolyba való továbbutazásra, ennélfogva 1820. január elsején otthagytam Bukarestet, s átkelvén a Dunán, e hó 3-án Macedónia felé utaztam bizonyos bolgárok társaságában, kik onnan gyapotot hoztak, s most lovaikkal teher nélkül visszafele tartanak.

  Nyolcnapi utazás után elértük Szófiát, ahonnan más bolgárok társaságában öt nap alatt elértem Filippopoliszba, mely Rumélia, vagyis Thráciában fekszik. Innen Drinápolyon át Konstantinápolyba óhajtottam utazni, de az ott uralkodó pestis Enoszba késztetett. Egy görög hajón Khiosz és Rhodusz-szigetek mellett elvitorláztam, és február utolsó napjaiban megérkeztem Egyiptomba, Alexandriába. Szándékomban volt Kairóban

időzni, hogy arab tanulmányaimat gyarapítsam, de a pestisnek véletlen kiütése miatt elhagytam Egyiptomot, s egy szíriai hajóra ülve megérkezém Cyprus szigetén lévő Larnika városába. Onnan Seidon és Beiruthba, majd egy másik hajón Tripolisz és Latakiába vitorláztam. Latikától elgyalogoltam Aleppo felé, ahonnan több karaván kíséretében egyszerű ázsiai ruhába öltözködve Orfa, Mardin és Mosul városáig gyalog utaztam, innen egy csónakon Bagdadba érkezém július 22-én. Bagdad városát szeptember 4-én hagytam el európai öltönyben, lóháton egy karavánhoz csatlakoztam, s Kermanshah felé utaztam. Hamadan városán át 1820. október 14-én megérkezém Teheránba, Perzsia mai fővárosába.

  Tehránba való érkeztemkor európai embert nem találtam. Perzsia fővárosában négy hónapig valék képes időzni, ahol a perzsa nyelvnek grammatikai alakjával megismerkedtem, némi haladást tevék az angol nyelvben is.

  Március első napján 1821-ben, elbúcsúztam jótevőimtől, s április 18-án megérkeztem Meshedbe, Khorassánban. A szomszéd tartományokban akkor uralkodott háborús villongások miatt csak október 20-án folytathattam utamat, s november 18-án szerencsésen megérkeztem Bokharába. Bokharát elhagyván egy karavánnal megérkezék Balkhon át Kulumba s onnan Bamian-szoroson keresztül Kabul városába. De mivel Kabul nem esett a célom felé vezető útba, egy karavánnal továbbutaztam Peshavar felé. Mivel az évszak nem volt alkalmas arra, hogy egyenesen Kasmirba menjek s onnan a hegyláncon át Tibetbe. Lahor, Amritsir és Jámua érintése után április 14-én megérkeztem Kasmirba. Innen Leh városába, Ladak tartomány székhelyére vettem utamat. Lehből való eltávozáskor arra kértem Moorcrof urat, hogy Trebeck tanár úrnál maradhassak a tibeti nyelv megismerésének céljából. S mivel ez az egyén a  perzsa és tibeti nyelveket jól tudta, az ő segítségével tetemes ismereteket szereztem a tibeti irodalomban.

  Ladak tartományba visszatérvén, Leh városát június 1. napján 1823-ban értem el. Lehtől délnyugatra tartva kilenced napra Yanglába megérkezvén, 1823. évi június 26-tól 1824. évi október 22-ig a zanskari zárdában tartózkodtam, ahol a Láma segítségével a tibeti irodalmat tanulmányoztam.

  Zanskarban való időzésem alatt nyelvtanilag megtanultam a tibeti nyelvet, s megismerkedtem az irodalmi kincsek néhányával. Miután már a Ladakban való hosszabb tartózkodás előnyömre nem szolgált volna, eltávoztam onnan azzal az ígérettel, hogy az 1824-25-iki telet a Lámával Sultanporban, Kulu tartományban fogom tölteni, hogy a tibeti és angol szótárom összeállítására gyűjtött anyagot elrendezzem. De a Láma késedelmezett, néhány napig még Zanskárban maradta.

  A téli időszak azonban napról napra közeledett, a Láma tanácsa folytán tehát én magam keltem útra. Mendi, Sukti és Belasporén át eljutottam Sabathuba. Azt reméltem, hogy a Láma tíz nap múlva követni fog, de ő nem ezt tette. A keletindiai birodalomba való átléptemkor abban az erős meggyőződésben éltem, hogy a kormány reám barátságos szemmel fog tekinteni, azt képzeltem, hogy nevem, céljaim és tanulmányaim

a tibeti irodalom terén ismeretesek. Ami pedig a jövőt illeti, hováutazásomat és kutatásaimat vinni óhajtom: csak azt a megjegyzést bátorkodom tenni, hogy a polgárosult és tudományos világ máris sokkal adósa Nagy-Britanniának hasznos felfedezések és tanulmányokért s úgy a műszaki, mint a szorosan vett tudományos téren eszközölt előhaladásért. Ázsiában még mindig van > terra incognita < (ismeretlen föld) a keleti irodalom szempontjából.

  Sabathuba való megérkezésem óta, jóllehet hogy szíves fogadtatásban és bánásmódban részesültem, némi aggodalmak között, de nyugodtlélekkel várakoztam, kedvező választ remélve Önnek felőlem adott jelentésére: de amidőn a felső helyről jött rendelet velem közöltette, mélyen meg valék hatva, és nem kevéssé megzavarva lelkületemben, attól tartván, hogy reményeimben talán majd csalódnom kell. Amint a körülményekre emlékezem, akként állítottam össze gondolataimat és oly irányban, ahogy azt az angol nyelvben csekély jártasságom megengedte. Legmélyebb hálám kifejezésével ő Lordságának abbéli eljárásáért, melyet személyem iránt a jövőre elrendelni jónak fog ítélni. Bocsánatot kérek feleletem késéséért, írásomnak hiányos és írályomnak finomtalan voltáért, ha netalán helytelen kifejezéseket használtam volna.

                                                                         Legalázatosabb szolgája:    

                                                                                  Alexander Csoma de Körös  ”

  E jelentés hitelesen megállapítja, hogy negyedfél esztendő alatt hol, merre járt, mit tett, de megvilágítja egyúttal a nagy ember jellemét is. Csak arról beszél, hogy mi célból indult a nagy útra, mit tett eddig, s mi a terve, hogy célját elérje, küzdelmeiről, szenvedéseiről mélységesen hallgat, holott ezekben nyilvánvalóan bő része volt. Negyven évvel később Vámbéry Ármin megtette ugyanezt az utat Bokharáig, s aki e könyvet elolvasta következtethet ebből, hányszor foroghatott veszedelemben az élete, s mi nélkülözést kellett elviselnie.

  Siettek felhívni az angol kormány figyelmét a székely-magyar utazóra, ki nagy szolgálatokat tehet Angolországnak , mely az időtájban terjeszkedett Közép-Ázsiában. Moorcrof volt az, aki Körösinek ajánlotta a tibeti nyelv megtanulását, amely nyelv az európai emberek előtt akkor jóformán teljesen ismeretlen volt. A tibeti nyelv megtanulása valójában eltérítette egy időre Körösit eredeti tervétől, de szüksége volt rá, hogy magát fenntartsa, meglegyen a mindennapija, ezt pedig nem biztosíthatta máshogy, mint Angolországnak szolgálatot tesz.

  Három hónap elteltével kapott választ jelentésére. A válasz kedvező volt: az angol kormány havi ötven rupiát utalványozott Körösi részére, hogy befejezhesse a tibeti nyelv tanulását. A tibeti nyelven megjelent, s a tudomány, irodalom, művészet minden ágát felölelő könyvek óriási tömegéről beszámolván, viszonzásul a nagylelkű istápolásért, a következőket ajánlja: Készít egy terjedelmes elméleti és gyakorlati tibeti nyelvtant angol nyelven. Összeállít több, mint 30 ezer szóra menő szógyűjteményt tibeti és angol nyelven, a művészetben és tudományban használt műszavakkal. Megírja a tibeti irodalom rövid ismertetését.

  Ezeket ígérvén arra kéri Kennedy századost, eszközölje ki a kormány engedelmét, hogy miután itt Sabathuban munkáit befejezte, Kalkuttába utazhasson. 1825. júniusában Sabathuból elindult második útjára Tibet felé. Tisza nevű helységben telepedett le: itt lakott a láma, kinek segítségével belefogott a tibeti nyelv tanulásába. De a láma igen hanyag volt, csak rövid ideig maradt vele. 1827. januárjában tért vissza Körösi Sabathuba. Amennyire el van ragadtatva Kennedy százados Körösi útjának eredményéről, oly kevéssé van megelégedve azzal maga Körösi. Elégedetlen az elért eredményekkel, mert azt hiszi, hogy idejét s pénzét elvesztegette, mikor könyvekkel megrakodva tért vissza. Nem levén megelégedve saját munkájával, nem akar további segítséget kérni a kormánytól. Lelkes barátja és támogatója Moorcroft meghalt közben, s azt hiszi, hogy mások nem érdeklődnek a tibeti nyelv és irodalom iránt.

  De csakhamar kitűnt, hogy Körösinek voltaképpen nem volt oka az aggodalomra. A kormány újra kiutalványozta részére a havi ötven rupiát, s megengedte további három évre az utazást, és a tibeti nyelv és irodalom tanulmányozását. Így meggyőződhetett arról, hogy semmi oka nem volt az aggodalomra; tanulmányai gazdagon kamatoznak majd Angolországnak. Harmadszor is elindult hát Körösi a tibeti útjára, s most Kanum nevű faluban vert szállást, nyomorú kis viskóban, hol négy telet töltött szüntelen munkában.

  Körösinek a kanumi viskóban töltött idejéről, s a szomszéd zárdában végzett tanulmányairól egy rendkívül terjedelmes levél számol be, melyet nem Körösi írta, hanem dr.Gerard, aki abból a célból utazott Kanawer tartományba, hogy ott meghonosítsa a himlőoltást. Idegen ember még nem írt azzal a lelkesedéssel magyar emberről, mint dr. Gerard írt Körösiről. Említést tett arról, hogy 40.600 tibeti szót gyűjtött össze, s rendezett el. Körösi nem mondott le arról, hogy eljut oda, ahova Enyedről elindult: a magyarok őshazájába. Hogy ezt a nagy feladatot végrehajtsa, az angol nemzetnek, s általában a tudományos világnak tesz elébb szolgálatot, így sterezvén meg az ifjúkorban kitűzött feladat megvalósításához szükséges eszközöket.

  Gerard levelének megvolt a hatása. Az Ázsiai Társaság titkára meleghangú levélben értesítette Körösit, hogy a társaság havi ötven rupiával tanulmányainak folytatásához, s egyben ígéri, hogy megküldi neki az általa megjelölendő könyveket is. Körösi mindent visszautasított, „bizonytalan jelleműnek” minősítette.

  Közeledett a Kalkuttába való utazás ideje, de Körösi 1830. tavaszán engedelmet kért Kennedy százados útján a kormánytól, hogy november végéig, a közeledő esős időszakra való tekintettel még Kanumban maradhasson. 1831. májusában érkezett meg Kalkuttába. Az Ázsiai Társaság még abban a hónapban ülést tartott, s azon a titkár azt indítványozta, hogy a Társaság havi ötven rupiát bocsásson Körösi rendelkezésére, aki viszonzásul elkészíti a Társaság birtokában lévő tibeti könyvek rendszeres lajstromát, és értekezéseket terjesztene a Társaság elé Tibet történetéről és irodalmáról. A választmány tagjai havi száz rupiát szavaztak meg Körösinek. Ezzel biztosítva volt a megélhetése Kalkuttában, és hozzáfogott a tibeti nyelvtan és szótár sajtó alá rendezéséhez. Kinyomtatásukat a kormány vállalta magára.

  A tibeti nyelvtan és szótár 1834. elején meg is jelent a kormány támogatásával. Nagy megtiszteltetésben volt része a magyar tudósnak: az Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjául választotta. A Társaság titkárjának ajánlata nagy elismeréssel emlékezik meg Körösi érdemeiről. Az egész választmány a legmelegebben csatlakozott az ajánlathoz, s egyhangúan választották meg Körösit a Társaság tiszteletbeli tagjának 1834.  február   6-án. Ezt az egy kitüntetést fogadta el Körösi idegen társaságok részéről, ezen kívül csak hazájából fogadott el kitüntetést: a Magyar Tudós Társaság tagsági oklevelét.

  Körösi nyugodt önérzettel tekinthetett a teljesített munkára: amire vállalkozott az angol kormány segítsége fejében, becsülettel teljesítette. Kész volt az összesen 588 lapra terjedő nyelvtan és szótár, kész volt anélkül, hogy ő ezért külön jutalmat várt volna. Az ő jutalma az volt, hogy művei a világ elé kerülhettek az utókor számára is.

  A szótár után csakhamar megjelent a nyelvtan is, szintén angol címmel. Székely-magyar voltát mind a két művén feltünteti, elejét véve annak, hogy majdan besorozzák a német tudósok közé. Már a szótár és a nyelvtan megjelenését megelőzően Magyarországon is  megmozdult az érdeklődés Körösi iránt, ki tudvalevően kétszáz forinttal indult Nagyenyedről ázsiai útjára. Megszólalt a magyar tudós társaság is – mely miután hosszú időn át mit sem hallottak róla – azt hitte, hogy >> ő már el is hagyta az élők sorát<<. Döbrentei leveléből kitűnik, hogy Magyarországon semmi bizonyos hírt sem tudtak Körösiről 1835-ig. Jellemző Körösire, hogy nem adott életjelet magáról, csak dolgozik szakadatlan. Munkái szólalnak meg, ezek viszik a hírt haza: nagy fia él a messze idegenben.

  A szótár és a nyelvtan ki volt nyomtatva, Körösi tehát ezzel lerótta háláját az  angol kormánynak. Most már visszatérhetett eredeti tervének megvalósításához. Három évre terjedő utazást tervez, s bár Prinsep szerint a rendelkezésre álló összeg nem elegendő a költségek fedezésére, nem engedi meg, hogy az angol kormányhoz forduljon segítségért. Az angol kormány kézséggel kiállítja az útlevelét, s 1836. január 20-án megérkezik Malda állomásra, Bengália északkeleti részébe. Március 7-én már Dzsepigoriból ír levelet, amely az utolsó kézírásos levél, ami Körösitől megmaradt. Ezen a vidéken maradt a bengali szankrit nyelv tanulmányozása végett.

  Dzselpi-goriban 3 hónapig időzött, onnan visszatért Titalyába, s ott egy bennszülött kunyhójában lakott. Ott tartózkodása egész idejét a szanszkrit, maharatta és bengáli nyelvek tanulására szentelte. 1837. év végén már Kalkuttában volt. Távolléte alatt meghalt barátja, Prinsep, s a társaság titkára dr Malan lett. Kalkuttában az Ázsiai Társaság könyvtárnokaként 4 teljes évet töltött el. Erről a négy évről kevés adat maradt fenn, de az is azt bizonyítja, hogy szakadatlan munkában élt. Több barátja is csak elismerő sorokat tudott róla írni. ( francia Pavie, egy Schoefft nevű pesti festő, Dr. Malan is ).

  Körösi még tíz esztendeig szándékozott maradni a messze idegenben, s csakugyan 1842-ben készült az újabb útra, mégpedig Lassa felé. Február folyamán elhagyta Kalkuttát, s már az általa ismert úton haladt Titalyán át Dardzsiling felé. Az utolsó tíz mérföldet sűrű trópusi növényzet, terjedelmes posvány borította.  Ez a terület a Himalája

tövében, a legveszedelmesebb maláriás hely. Az éjszaka itt nagyon veszedelmes. Aki itt éjszakára megállapodik, ritkán kerüli el a leghevesebb lázrohamot. Körösi március 24-én érkezett meg Dardzsilingbe, az angol birodalom e hétezer láb magasan fekvő határállomására. Valószínű, hogy gyalog utazott, s meg is hált Terai veszedelmes területén. Április 6-án már leverte a láz, s hat nap múlva bele is halt. Dr. Campbell közölte a szomorú hírt a kalkuttai kormánytitkárral. Campbell levele így szólt: >> Nagy sajnálattal vagyok kénytelen jelenteni a magyar utazó és tibeti tudós Körösi Csoma Sándor április 11-én itten történt kimultát. Áldozatja lett az útközben kapott láznak, melynek orvoslása végett gyógyszert venni reá nem bírhattam, amidőn az még hasznára lehetett volna. <<

  A levél további folyamán elmondja Campbell, hogy szóba kerültek a hunnok is. Jóllehet sokkal jobban volt április 7-én, mint az előbbi napon, attól tartottak, hogy a láz vissza fog térni, és hogy egyen orvosságot, de visszautasította. 9-én a láz visszatért, elméje némileg zavart volt, félrebeszélt, arca beesve, sárgaszínű volt, a halál nyomait magán viselte. 10-én este ismét rosszul lett, másnap reggel panaszos szó és küzdelem nélkül távozott.Valóban, Körösi magyar életírója rendkívül kellemes helyzetben van: minden díszt, mivel embert fel lehet ékesíteni, idegen emberek rakják rá, nekünk nem marad egyéb tennivalónk, mint hogy a díszt átvegyük. Az Ázsiai Társaság ezer rupiát szavazott meg, s Lloyd őrnagyot bízta meg azzal, hogy Körösinek a Dardzsilingi temetőben méltó síremléket állítson. A síremlék nyolcszögű, hét láb magas, s szomorú fűzek és rózsabokrok veszik körül. A Társaság titkára által fogalmazott felírás, mely fehér márványtáblára van vésve, angol nyelven, magyar fordításban így hangzik:

Itt nyugszik

                                                    Körösi Csoma Sándor

magyar születésű,

aki nyelvészeti kutatások végett

Keletre jött

s évek folytán, melyeket oly nélkülözések közt

töltött, minőket ember ritkán szenvedett,

és a tudomány ügyében való fáradhatatlan munkálkodás

után tibeti nyelvnek szótárát és nyelvtanát készítette

el – ezek legszebb és valódi emlékei.

Munkálkodásának folytatása végett

Lassa felé való útjában

meghalt e helyen

1842-dik évi április 11-én

életének 44-ik évében.

Munkatársai

a bengali Ázsiai Társaság

szentelik e követ emlékének!

                                                     Nyugodjék békével.

  A megható fordításban van egy hiba: Körösi életkora. Életének nem 44-ik, hanem 59-ik évében halt meg, mivel halála előtti napokban töltötte be az 58-ik évét.

  Ami Körösi magániratait illeti, ezeket egy kis vasszekrényben a kalkuttai fő ítélőszék levéltárában helyezték el. Itt nyílt alkalma Duka Tivadar Londonba szakadt hazánkfiának, ki mint katonai orvos a keletindiai kormány szolgálatában 1854-ben Kalkuttában járt, jegyzéket venni a szekrény tartalmáról. E derék hazánkfiának köszönhetjük Körösi első, s eddig legteljesebb életrajzát, nagyérdekű levelek összeszedését.

  Körösi sírja nincs elhanyagolva, az angol állam gondozza azt, mint közemléket, bizonyságot téve arról, hogy életében, mint halálában érdeme szerint tudta s tudja méltányolni az angol nemzet azokat a halhatatlan szolgálatokat, miket a nagy székely-magyar az angol nemzet s általában a tudományos világgal szemben teljesített. A magyar nemzet pedig jogos büszkeséggel őrzi emlékét e nagy fiának, kit, ha meg is állított a halál az eredeti célja felé való útjában, soha el nem múló dicsőséget szerzett  a magyar névnek, azt szerzett a székely-magyar fajnak, melynek véréből való vér volt Körösi. A kis faluba, ahonnan több, mint száz esztendeje gyalogszerrel indult el, ő maga soha vissza nem tért, de visszatért világhíres neve, dicsősége, s fényt árasztott a kis falura, népére.

  Valahol erre ringott őseink bölcseje, itt, ezen a tájon örömmel szállhatott koporsajába az őshazát kereső székely-magyar; itt, a dardzsilingi temetőben, egy művelt nemzet fiai állnak meg a síremlék előtt, s olvassák: Itt nyugszik Körösi Csoma Sándor, magyar születésű…