1. Buddha és a buddhizmus kialakulása

Az Észak-Indiából származó, Dél- és Kelet-Ázsia számos vidékén elterjedt buddhizmus világvallás, egyike a legelterjedtebb, korokat és kultúrákat meghatározó vallási rendszereknek. Jelentõségét növeli, hogy a vallástörténészek többsége ebben a hitben látja a sajátos 'keleti' szemlélet legkidolgozottabb változatát, amely alapvetõen tér el a Nyugat nagy vallási rendszereinek gondolkodásmódjától. Paradox módon egykori szülõföldjén, Indiában a Hindosztáni félszigeten ma alig találjuk meg a vallás híveit, miközben a 'Megvilágosodott' hite az elmúlt évezredekben Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsia hatalmas térségeit hódította meg. A vallási statisztikák készítõi is zavarban vannak, amikor a buddhizmus követõinek számát kell megbecsülniük; Tibet, Mongólia, és a délkelet-ázsiai országok lakóinak többsége egyértelmûen Buddha tanításának követõje, ám Kínában vagy Japánban a buddhizmus helyi vallásokkal él szinkretizmusban, az egyes vallások közötti határok pedig szinte megállapíthatatlanok. Bizonytalan becslések szerint a szûkebb értelemben vett buddhisták száma földünkön 300 millió, a buddhizmus által is áthatott vallási rendszerek követõinek száma viszont lagalább ennek a háromszorosa.

Maga a buddha kifejezés a középind páli nyelvben annyit jelent, mint 'felébredt'; olyan személy, aki a létezés lényegérõl és értelmérõl való tudását nem isteni kinyilatkoztatás, tanulás révén, hanem saját meditáló szelleme erejével szerezte. Már ebbõl az etimológiából is következik, hogy a buddhizmus nem pusztán vallás, hanem sajátos ismeretelmélet, filozófia, etika és életmodell, az emberi önazonossághoz és üdvösséghez vezetõ út birtokbavételének sajátos technikája, az önmagát szellemi értelemben felülmúlni képes ember alkotása, az ember intellektuális képessége a lét titkainak elsajátítására. Önmagában ez a rendszer 'ateizmus', Isten nélküli vallás is lehetne. Eredetileg a buddhizmus - mint filozófia és gondolkodástechnika - képesség az emberlét múlandó dimenzióinak kikapcsolására, függetlenül attól, hogy ezt a rendkívüli képességet milyen kultúrába, vallási hagyományba, emberi állapotba helyezzük. Buddha tanítása tehát - mint etika és metafizika - azáltal válik vallássá, hogy gondolati rendszerét valamely adott vallási rendszer, mitológiai világkép, rituális környezet dimenziójába helyezzük. Lényege szerint azonban a buddhizmus õsi, eredeti tartalma ezeken az alkalmi meghatározottságokon túl és kívül marad.

A buddhizmus tehát Indiában, a brammánizmus fejlõdésének klasszikus periódusában született, társadalom- és valláskritikaként, negatív megváltástanként igyekezve átformálni és bírálni a világ monotón körforgását, az emberi újjászületések fatális kikerülhetetlenségét, a társadalmi-emberi egyenlõtlenségek kikerülhetetlenségét hirdetõ hindu papi vallásosságot. Az új vallás alapítója, a késõbb legendás bölccsé, félistenné, istenné magasztosult Buddha történeti személy volt. Gautama Szidhartha hercegként látta meg a napvilágot Kr. e. 560 körül Kapilavasztuban, Észak-India egyik árja királyságának fõvárosában, amely a sákják harcos nemzetségének otthona volt. Apja, Suddhódana király patriarchális törzsi fejedelemként székvárosából igazgatta országát, amely egyike volt Észak-India államocskáinak. Az ifjú Szidhartha herceg élete elsõ évtizedeit az apai udvarban, a trón várományosaként élte le. A késõbbi, mítoszteremtõ képzelet már ezeket a korai esztendõket is kiszínezte: anyja, Májá királyné csodás módon, álmában fehér elefánttól foganva esett teherbe. Rendkívüli volt a terhesség és a szülés is, amelyet az anya csak napokkal élt túl, hiszen a Buddha világrahozatalával rendeltetését betöltötte. A szülést magát égi fényjelenségek kísérték, a gyermek leendõ nagyságáról bölcsek jövendöltek, a még serdületlen ifjú pedig rövidesen már egész környezetét megdöbbentette rendkívüli tudásával. A királyfi pompában és kényelemben nõtt fel és trónörököshöz méltó nevelést kapott, amelybõl nem hiányzott a könnyelmûség, az evilági élvezetek habzsolása sem. Fiatalon nõsült, élete gondtalan mulatozásban telt, cimboráktól és háreme asszonyaitól körülvéve.

Életének nagy fordulata önfeledt férjként és ifjú apaként, 29 éves korában érte. Négy egymást követõ kikocsizása alkalmával egy isten jelent meg elõtte, mindig más és más alakban. Elõször aggastyán, másodszor beteg ember, harmadszor halott, negyedszer aszkéta volt. A négy találkozás a herceget rádöbbentette a világ mulandóságának és értelmetlenségének, saját élete kilátástalanságának a tényére, arra, hogy a létezés értelmét egészen más irányban kell keresnie, mint azt korábban tette.

Az utolsó találkozás utáni éjszakán döntött úgy, hogy radikálisan szakít korábbi életével. Búcsú nélkül távozott övéi körébõl, hogy a már megsejtett igazság szellemében folytassa életét. Vándorlásba kezdett és beállt a remeteéletet folytató aszkéták sorába. Elõször neves mesterekhez csatlakozott, ám azok életmódja és tanítása nem elégítette ki. Ekkor teljes magányba vonult és hét esztendõn át próbálta megtalálni a meditáció legtökéletesebb módját. Végül egy éjszaka, egy fügefa tövében ülve rátalált arra, amit keresett: elérte a megvilágosodás állapotát, buddhává lett. Belsõ látásában képessé vált saját korábbi létezéseinek felismerésére, a másban és másban ujra megtestesülõ lét tudására, és felfedezte, hogy az igazi megváltás az ujjászületések szakadatlan sorából való kilépés. Ez az állapot nem más, mint az érzéki gyönyörök és vágyak, a tudatlanság, a létezés élvezetének kioltása a lélekben: a nemlét, a személyiség megbékét és végérvényes kialvása, a semmi.

E döntõ felismerés birtokában, elhárítva magától Mára, a Gonosz, a vágy és az élniakarás csábítását, Buddha ekkor tanítványok után nézett. Öt aszkétát választott társául, majd Benáresz mellett, egy szent ligetben tanítani kezdett. A hagyomány szerint ekkor mondta el azokat a híres 'benáreszi prédikációkat', amelyek a buddhizmus elveinek elsõ körvonalazását jelentik. Ekkor kifejtett véleménye szerint az, amit mi, emberek keresünk, az az üdvösség, az üdvösség pedig nem más, mint a kilépés a létezés és a létezni akarás szakadatlan körforgásából. Az ide, a boldogságra és a nyugalomra vezetõ út nem az állandó tenniakarás és a gyönyörök, az élvezetek hajszolása, de nem is a végletes testi önsanyargatás, hanem egy olyan szellemi összpontosítás, amelynek célja a világról való fokozatos lemondás. Elsõ lépésként a szenvedéstõl, a rossztól kell megszabadulni, annak oka viszont a mohó életvágy: ha ezt sikerül kioltanunk magunkban, akkor megnyílik az út a lélek békéje, a tiszta szemlélõdés, a megvilágosodás felé.

Alig fogott hozzá a nyilvános tanításhoz, máris követõk sokasága gyûlt köréje; tanításának híre, személyének népszerûsége gyorsan meghódította India északi vidékeit. Ez a siker azonban semmit sem változtatott Buddha életmódján: egészen 80 éves koráig adományokból, koldulásból élõ vándortanítóként járta a falvakat és városokat. Tanítása ekkor már hallgatósága két csoportját igyekezett külön-külön megszólítani. A világi életben maradó híveit mértékletességre, erkölcsös és szenvedélymentes életre, a meditáció gyakorlására intette. Öt törvényt szabott a számukra: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne törj házasságot, ne fogyassz részegítõ italokat. Tanítványainak, követõinek másik, szûkebb csoportja volt a szangha, a rend. Tagjai szerzetesi életet vállaltak, teljes szegénységet és szüzességet fogadtak és felhagytak világi tevékenységükkel. Számukra a meditáció, a létvágy kioltásának szellemi feladata jelentette a fõ feladatot, hogy követni legyenek képesek a Buddha szellemi útját. Már ebben a korai idõben kialakult az a gyakorlat is, hogy világiak egy idõre csatlakoztak a szerzetesekhez, vállalva azok szigorú életmódját. Amint azonban megtisztultak bûneiktõl, visszatértek a világi életbe, igyekezve megõrizni azt a tisztaságot és mértékletességet, amelynek állapotába már eljutottak. Maga Buddha tisztában volt azzal, hogy az általa kínált tökéletesség, az általa követelt radikális és teljes lemondás nem érhetõ el mindenki számára: a buddhizmus szellemi útját mindenki járhatja, az úton végigmenni azonban csak kevesek számára adatott meg. Aki csupán elindul ezen az úton, az nem szabadul meg végérvényesen a boldogtalanságtól, a meddõ vágyaktól és a szakadatlan ujjászületések nyûgétõl, ám elkövetkezõ megtestesülései egyre kedvezõbbek lehetnek, míg valamelyik életében egyszer talán eljuthat az életvágy és vele a lét kioltásának üdvözült állapotába, a nirvánába, azaz maga is buddhává, megvilágosodottá lehet.

A buddhizmus hívei között már az elsõ évektõl kezdve megtaláljuk a korabeli Észak-India társadalmának szinte minden rétegét. Amit a Mester tanított, az mindenki számára szólt, kirekesztve a rand, a vagyon miatti megkülönböztetést és elutasította az emberek varnák, kasztok szerinti értékelését is. Uralkodók álltak mozgalma és tanítása mellé, mint Bimbiszára, Magadha királya; hívei között egyszerû emberek és gazdag kereskedõk, papok és harcosok is akadtak, de a szangha követõi között volt tehénpásztor, utcaseprõ, egykori rabló és kurtizán is. A hagyományos vallási világgal való éles szembefordulása ellenére bráhmanák is követték, sõt legbizalmasabb és legbuzgóbb tanítványai a papi rendbõl kerültek ki. A tevékeny tanító munkába és szigorú aszkézisbe merült Buddhát nyolcvan esztendõs korában, Kr. e. 480 táján érte a halál; körülötte ekkor már megszervezett vallási mozgalom tevékenykedett, tanítása azonban az eleven szó, és nem az írott betû formájában élt. Miután meditációi során elérte a megvilágosodott állapotot és testétõl elváló lelke a nirvanába tért, tanítványai elhamvasztották, maradványait pedig távoli vidékekre küldték szét, ahol ereklyéi fölé sztúpákat, emlékhelyeket építettek. A Buddha halálát, semmibe térését a jámbor hagyomány szerint rendkívüli események, jelek kísérték: földrengés támadt, megdördült a felhõtlen égbolt, halotti máglyája tüzét pedig az égbõl aláereszkedõ vízsugár oltotta ki.

Buddha hosszú élete során - a városoktól távol, szent ligetekben tanított, nyilvános mûködését pedig gyakorta megszakította a meditáció magányának kedvéért. Soha semmit nem írt le abból, amit hirdetett: szavait környezete emlékezetében õrizte és szájról szájra adta tovább. Halála után azonban, az elsõ szerzetestársak buzgóságának köszönhetõen már megszülettek azok az elsõ írások, amelyek a Mester 'valódi', 'hiteles' tanítása lejegyzésének igényével léptek fel és amelyek anyagából a buddhizmus késõbbi kánoni irodalma, szent könyveinek gyûjteménye összeállt. A hagyomány megõrzésének munkája során maga a buddhista mozgalom már igen korán irányzatokra, iskolákra bomlott, amelyek eltérõ hagyományokat ápoltak és más-más életmódot kínáltak követõik számára; a mozgalom egységét az elsõ századokban a szangha nagy tanácskozásai, 'zsinatai' ápolták. A legõsibb, bár végleges rögzítésre csak négy évszázad elteltével került hagyományt a théraváda iskola páli nyelvû kánona õrizte, amelyet sokan méig is hitelesnek - vagy alapjaiban hitelesnek - tekintenek, bár szinte bizonyos, hogy még ezek a mûvek sem magának Buddhának a szavait örökítették meg. Viszont a késõbbi buddhista irodalomban Buddha tanításaként visszatérõ alapvetõ tételek sora valamilyen értelemben biztosan magától a Mestertõl való, függetlenül attól, hogy nem szó szerinti rögzítése mindannak, amit valóban mondott követõinek. Ebben az értelemben a buddhizmus kánoni irodalma nem forrása Buddha szavainak, hanem késõbbi rekonstrukciója annak a gondolkodásnak, amely magának a vallásalapítónak és a követõk elsõ nemzedékeinek véleménye, hite volt.

2. A buddhizmus intellektuális kiindulópontja

A Buddha erõsen filozófikus szellemû, az utókor és a modern vallástudomány által nem egyszer ateizmusként jellemzett felfogásának világosan felismerhetõ kiindulópontja a világ minden jelenségének átmenetisége. Szerinte minden, az anyagi és a szellemi valóság, az emberi egyén külsõ és belsõ világa is egyszerû elemekbõl áll, amelyek szigorú törvényszerûségek között mozognak, egyesülnek vagy szétválnak. Az ezekben az összetevõkben rejlõ belsõ törvényszerûségek forrása a dharma, a világtörvény, amely a kozmosz célszerû rendjét, a benne uralkodó anyagi és erkölcsi rendet is megszabja. Ezért maguk az egyszerû elemek is 'dharmák', tovább nem osztható, önálló minõségek. Ilyen a föld, a víz vagy a tûz, de dharma a szín, a hang, a gondolkodás, a vágy, az akarat, a betegség, a szépség, a gazdagság vagy a halál is. Ezek az elemi szubsztanciák, a világ építõkövei tehát minõségek, anyagok, folyamatok, viszonyok, állapotok és képességek egyaránt lehetnek: közös tulajdonságuk, hogy belõlük valamilyen aktív hatás indulhat ki.A dharmákban különös hatóerõ mûködik: keletkeznek, változnak, mozognak és megsemmisülnek, hogy újabb dharmáknak adják át a helyet. Minden létezés a dharmák idõleges konstellációjából fakadó élet, szakadatlan mozgás és változás. Az istenek vagy a lélek sem valamilyen szilárd állandóság: ennyiben az isteni lét és a lélek szakadatlan vándorlásának, sokszori megtestesülésének õsi elvét össze kell kapcsolnunk a lélek szakadatlan változásának, formálódásának dinamizmusával.

Az egymást követõen két vagy több különbözõ testben megvalósuló lélek sem mechanikusan azonos önmagával, amennyiben pedig igen, akkor csak a benne megõrzõdõ és munkáló akarat, hajlam és vágy révén. Ami így szakadatlanul létrejön, az élet, az állandó szenvedés, amely a mulandóság végzetének van alávetve. Ennek a 'végtelen végességnek' a megszüntetéséhez magát az életet, a szakadatlan ujbóli megtestesülések sorozatát kell megszakítani, ez pedig csak a szenvedélyek, a vágyak és törekvések, végsõ soron az életvágy kioltásával érhetõ el. Ha egy lény -létformái, megtestesülései sorában - egyre inkább megszabadul ettõl a tehertõl és eljut a szenvedélymentesség tökéletes állapotára, akkor végéhez közeledik a lét világában megtett terhes vándorlása és eljön a nemlét nyugalma. Ha valaki el képes jutni ebbe az állapotba, akkor még életében belép a megvilágosodottak, a szentek, a léttõl szabadulók sorába, végsõ és végérvényes halálával pedig a semmibe, a nyugalomba, a nirvanába lép. Eddig a pontig tekintve Buddha 'dinamikus, spirituális atomizmust' hirdetõ tanítása látszólag pesszimista, hiszen a megváltás lehetõségét a nem-lét világába helyezi. Ám merõben más a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy az õ értelmezésében a létezés eleve a szenvedéssel, az ismétlõdéssel, pusztulással és ujjászületéssel megterhelt negatív fogalom, vele szemben pedig a nemlét az örök boldogság stabilitása: a nemlét a valódi létezés, mint kiteljesedett nyugalmi állapot, a dharma végsõ rendjébe és harmóniájába való beleolvadás aktusa.

A Buddha tanítása szerint tehát a legalapvetõbb valóság, amelyre a meditációnak, a külsõségektõl elvonatkoztató megértésnek irányulnia kell, a dharma fogalma. Ez elsõsorban magát az egyetlen, végsõ, osztatlan, nyugalomban lévõ valóságot jelenti, amelynek befogadására és elérésére törekedni kell. Egy másik jelentésben a dharma maga a tan, a törvény, amely az ide elvezetõ, aszkézissel, lemondással, a világ változandóságától való elfordulással jellemezhetõ utat jelöli ki. Harmadikként a dharma a világról való lemondás technikája, mint erény: egy olyan életelv és életvezetési modell, amelyet tanítványai és követõi számára a Mester a nirvanába való eljutás ösvényeként ajánl. A dharma mindezen jelentéseit birtokba venni akaró emberi magatartás maga a buddhizmus, mint mindennapi hit és életgyakorlat: a lelki összpontosítás hagyományos ind technikái épülnek általa olyan rendszerré, amely végül elvezet - a szenvedély- és akaratmentes élet állomásain át - a létakarás kioltásához, amely az igazi önmegvalósulás alapja. Az aszkézis gyakorlásában, a meditáció mélységének meghatározásában ugyanakkor már a tanítványok elsõ nemzedékei életében sem volt egyetértés Buddha követõi között. A 'vének', az elsõ aszkéták csoportja szó szerinti és maradéktalan Buddha-követést kívánt, a többiek viszont ennél engedékenyebb elveket vallottak. Bonyolította a helyzetet, hogy a Mester halálakor közösségének vezetésére nem jelölt ki örököst vagy örökösöket: az értelmezési viták így hamar elmérgesedtek és iskolák, irányzatok kialakulásához, a buddhizmus igen eltérõ 'szigorúságú' fajtáinak kiformálódásához vezettek el. A legendás hagyomány három nagy, korai 'zsinatról' tud, amelyek a szétválást és az elkülönülést véglegessé tették. Már ekkor elvált egymástól Buddha hitének hinajána (théravada) és mahajána értelmezése: a két mozgalom hívei a korai buddhizmus ortodox és neológ csoportjaként már külön-külön fogalmazták meg tanaikat, fegyelmi és rituális elveiket, sõt azt a tanító hagyományt is egymástól eltérõen rögzítették, amely Buddha tanítását közvetítette a továbbiakban számukra.

3. A buddhizmus tanítása

Annak ellenére, hogy a Mester tanításának hagyománya a közös kiindulópont, a buddhizmus irányzatai az elmúlt évezredek során meglehetõsen távol kerültek egymástól: a számtalan, idõrõl idõre felbukkanó irányzaot és iskolát nem is számítva a hinajána ('Kis szekér'), a mahajána ('Nagy szekér') és a késõbb kiformálódó lámaizmus ('gyémánt szekér') az idõk során teljesen önálló utat járt be és a buddhizmus három, alapjaiban közös, tanrendszerében és szertartásában azonban eltérõ változatát hozta létre.

Buddha eredeti, intellektuálisan exkluzív, erõsen aszketikus természetû tanításához a hinajána (théraváda) irányzat áll a legközelebb. Ennek kanonikus iratgyûjteménye a páli nyelven íródott és számos fordításban is fennmaradt tipitaká ('hármas kosár'), amely Buddha szájhagyományban megõrzött, majd a Kr. e. 1. sz.-ban Ceylon szigetén írásba foglalt tanításának gyûjteménye. Anyagában, amelyet a buddhizmus 'szent könyvének' tekintenek, a 'fegyelem kosara' a szanghá, a szerzetesi lét szabályait tárgyalja. A 'tanbeszédek kosara' a Megvilágosodott tanító és költõi beszédeinek gyûjteménye, a 'metafizika kosara' pedig dogmatikai és bölcseleti kérdések taglalása, szigorúan tudományos, értekezõ stílusban.

Az ezekbõl a forrásokból kibontakozó tanítás szerint a világ térben és idõben örök; egymás mellett és egymás után létezõ világrendszerek sokasága alkotja, amelyek az érzékiségek, az alakok és az alaknélküliségek régióiból állnak. A legalsó régió maga a durva anyag: itt van a hideg és a forró pokol, felette pedig a földtányér a tengerekkel áés a szárazföldekkel. Az anyag világa az állatokat, az embereket, a szellemeket, az égitesteket és az alacsonyabbrendû isteneket jelenti. Az alakok régiója azoknak a magasabbrendû isteneknek az otthona, akik mentesek ugyan az érzéki vágyaktól, testük azonban finom anyagból van. Az alaknélküliség régiójában anyagtalan, testetlen istenek élnek, akik a tér végtelenségébe, önmagukba, a semmiféleség nyugalmas egyformaságába merülve élik világkorszakokat átível életüket. A felsõ régió mentes az örök ismétlõdés és körforgás kényszerétõl: ez a Bahmá feletti világ, amelynek elérésére Buddha törekszik. Az érzékiség régiójába tartozó világok szakadatlan keletkezésben és pusztulásban vannak. Egy-egy ilyen világ megsemmisülése erkölcsi romlással veszi kezdetét: az emberek alantas vágyaknak engednek, az istenek civakodnak, az állatok felfalják egymást; az élet egyre rövidebb lesz, majd pusztító háború következik. Minden ilyen depresszió után átmeneti felemelkedés, virágzás következik, majd újabb hanyatlás, mindez pedig húsz alkalommal ismétlõdik. A ciklus vége kozmikus összeomlással zárul, utána pedig minden kezdõdik elölrõl. A buddhák - akik sorában a Mester csak egy - mindíg a hanyatló korokban lépnek fel, kivezetõ utat kínálva a szakadatlan ismétlõdések végzetes körforgásából.

A létezõk, így az eleven dolgok is dharmákból állnak. Az ember a testiségtõl az öntudatig ötféle ilyen dharmából, lételvbõl van felépítve. Az embert alkotó dharmák bonyolult oksági kapcsolatán és kölcsönhatásán múlik, hogy a lélek mindig újabb és újabb testben él tovább, nem tudva úrrá lenni a szenvedés, a vágy és a halál - illetve azok dharmái - felett. Az egyén számára erkölcsi tökéletesedés és arra épülõ intellektuális erõfeszítés, szellemi összpontosítás által adódik lehetõsége kilépni a világ ezen szakadatlan ismétlõdésébõl, örök körforgásából. Az ide vezetõ tökéletesedésre serkentõ parancsok nem az emberrel szemben közönyös istenek utasításai, hanem a dharmák, a világ rendjében benne rejlõ természetes erkölcsi elvek, amelyeket a meditáció útján kell és lehet felismerni, cselekedeteinkben pedig az aszkézis és a józan önmérséklet útján lehet követni, annak érdekében, hogy az ember eljusson a lét értelmének felismeréséhez és a lét rabságából való szabaduláshoz, a nirvanához. Ami a gyakorlati moralitást illeti, a hinajána etikája a legfontosabb erénynek a nem-cselekvést, a passzivitást tekinti, hiszen ez a tétlenség a lagalkalmasabb eszköz a kárhozatos szenvedélyek és vágyak kiküszöbölésére, a lét-közöny gyakorlására, a lélek önmagába fordulására.

A vallási kultusz irányítása a legrégebbi idõktõl fogva a szerzetesek kezében volt, akik a közösség átlagánál nagyobb mértékben és szigorúbban vállalták a mértékletességet, az egszerûséget, a világ dolgairól való lemondást. Õk adtak példát és útmutatást a többi ember számára, különösen az imában és a meditációban, a közösség viszont adományokkal gondoskodott a szerzetesek életfenntartásáról. A buddhista szerzetes azóta is az ima, az elmélkedés, a tanítás és az adománygyûjtés között osztja meg életét; komoly megbecsülésnek örvend, szellemi irányítója a buddhista közösségnek, élete pedig minta az egyszerû hívõ számára a tökéletesség elérése tárgyában.

Az elsõ idõben a buddhista kultusz meglehetõsen szegényes, egyszerû volt; a világtól való elvonuláson túl az emléktemplomokban és otthon elhelyezett ereklyék elõtti tiszteletadásra korlátozódott. Késõbb vált szokássá Buddha és a biddhák, bódhiszattvák szobrainak felállítása, a nekik jelképesen felajánlott áldozatok bemutatása. Ez az ajándék nem a nirvaná semmijébe enyészett buddháknak szól, hanem arra való, hogy a hívõ a szertartás és a vele járó lelki összpontosítás által lélekben megtisztuljon, figyelmét a tanításra és az elmélkedésre összpontosítsa. Ám ez a jelképes, a vallási élet természetes rituális igényeit alig kielégítõ kultusz az idõk során kevésnek bizonyult: istenek, démonok hitével, a népi 'liturgia' elemeivel kapcsolódott össze. Kialakult egy olyan gyakorlat, amelyben Buddha vallásfilozófiája és etikája a vallási élet szokványos külsõségeit öltötte magára: az adomány és a tisztelet célt talált és értelmet remélt, isteneket és szenteket teremtett a maga számára. Ez a gyakorlat magának Buddhának a tanításától idegen ugyan, de már a hinajána szigorú irányzatában is megtörtént az, hogy a Megvilágosodottak kezdték 'kozmikus istenként ' tisztelni, a mahajána és a néphit pedig rövidesen már Buddha 'szikár' hitét gazdag mitológiai és istenvilággal, a jámborság jeleinek sokaságával társította.

Ebben a folyamatban nagy szerepet játszott, hogy Buddha követõi között, akik az idõk során egyre többen lettek, voltak olyanok, akikaz eredeti tanítás morális szigorúságát és arisztokratikus, magas intellektuális és spirituális igényszintjét igyekeztek összhangba hozni az átlagember vallási elvárásaival. Az õ nézetük nyert végül formát a buddhizmus mahajána irányzatában. A mahajána elismeri a szent iratok hinajána által megszabott kánonát, ezt azonban saját hagyománnyal, a szútrák (tankönyvek) ránk csak tibeti és kínai változatban maradt magyarázó anyagával pótolja ki. Ennek a kezdettõl népszerûségre törekvõ irányzatnak az értelmezésében nem a Buddha elérhetetlen tökéletessége és az 'arhatok', a szentek már-már emberfeletti kiválósága a mértékadó, hanem az öntökéletesítés 'praktikus' útja, amely minden hívû számára elérhetõ és követhetõ.

A mahajána sajátos létbölcseleti rendszert is kidolgozott. Felfogása szerint a valóság elemekbõl: földbõl, vízbõl, tûzbõl, levegõbõl, éterbõl és tudatból, az azoknak megfelelõ dharmákból áll és lényegét tekintve a kozmikus fõistenné magasztosult Mindenség-Buddha megjelenési formája. Éppen ebbõl következõen és a hinajána értelmezésével ellentétben a világ dolgai ebben a felfogásban nem pusztán lényegtelenek, mulandóak és szenvedéssel teltek, hanem a panteista módon felfogott Buddha-istentõl vannak áthatva. De a Mindenség-Buddha nem teremtõ, büntetõ, gondviselõ isten, hanem a megváltás ígérete; a tudatlanság és a szenvedélyesség következtében azonban az emberek képtelenek ezt belátni. A világ üdvözítõ, jó rendjének birtoklásához tehát nem a nirvanára, a világból való radikális kilépésre van szüksége az embereknek, hanem a valóság lényegének belátására, felismerésére, szellemi-erkölcsi átalakulásra és megújulásra.

A hinajána tanítása szerint az igazi cél az egyén öntökéletesítése, a passzivitás, a világ dolgairól, az emberi közösség örömeirõl való lemondás. Kevesen vannak tehát, akik erre képesek és buddhává, megvilágosodottá válhatnak, olyanokká, akiknek aszkézise, léte és nirvanába távozása nem pusztán önmagáért, hanem másokért is van. A mahajána ezzel szemben úgy véli, hogy a buddhák, a buddhává létre képes emberek száma végtelenül sok és minden hívõ feladata, hogy ne csak maga törekedjen a megvilágosodottságra, de másokat is segítsen ezen az úton. A mindenság-Buddha isteni tökéletessége mellett kialakul az 'úton lévõ Buddhák' fogalma: õk azok, akiket a mahajána terminológia 'bodhiszattva' néven nevez. Akik célként tûzik ki a tökéletesség elérését, bodhiszattva-fogadalmat tesznek: ennek lényeges eleme annak a készségnek a kinyilvánítása, hogy a fogadalmas - saját meditatív önépítése mellett - minden lénynek segít, mindig másokért tevékenykedik. Az ilyen magatartás elvi alapja a saját és a másik én közötti határok viszonylagosságának tudata, annak a hite, hogy minden lény kölcsönösen áthatja egymást, összetartoznak, egymásnak - és a Mindenség-Buddhának - a tagjai. Ha valaki a mahajána sajátos ekléziológiája szerint az erények magasabb fokára emelkedve magasabbrendû világban vagy magasabbrendû helyzetben születik ujjá, ott is szabadítóként és közbenjáróként tevékenykedik a többiek érdekében. Amig a hinajána nirvanája a lét kialvásának semmilye, addig itt a bodhiszattva-lét aktív, dinamikus, hiszen tartalma a másokkal szemben gyakorolt jótétemény. A mahajána követõje tehát arra törekszik, hogy maga is bodhiszattvává, végsõ soron buddhává legyen, ám miközben halad elõre a tudás és az erény útján, de még nem jut el a kellõ tökéletesség állapotáig, tiszteli azokat, akik elõtte már - amolyan 'szentekként' - megtették ezt az utat és akiknek a segítõ támogatására õ maga is számíthat.

A mahajána gazdag istenvilágot és mitológiát is teremtett. Tanítása szerint egy-egy világérában is számtalan buddha és bodhiszattva van, akik földi jelenlétükkel ajándékozzák meg a világot. Közülük a két legnagyszerûbb 'isteni' inkarnáció Amitábha-Buddha és Vairócsana-Buddha. Amitábha a kozmosz nyugati részének paradicsomkertjében él és a megváltáshoz segíti hozzá az õt esdõket, az útmutatásért hozzá fordulókat. A nirvaná felé vezetõ út nem a lemondás és az aszkézis, a meddõ bölcsesség útja, hanem a belé vetett hit, az iránta való bizalom és az általa való ismeret. Ennek a gondolatnak a jegyében Amitábha a népies szemléletben legfõbb Budhává, végtelenül üdvözíteni képes fõistenné vált, akinek alakját gazdag kultusz és rituális rendszer veszi körbe. Kelet-Ázsiában Vairócsaná-Buddha alakja vált hasonlóvá, akit a jelenségek sokaságában megmutatkozó Mindenség-Buddha inkarnációjának tekintenek.

E két kiemelkedõ alakon túl számtalan más buddha is létezik, akiket gyakran azonosítottak a buddhizmust befogadó vallások és kultúrák hagyományos istenalakjaival. Vannak meditáció- vagy ember-buddhák vagy olyanok, akik az elemek, az évszakok vagy egyes lelki képességek patrónusai. A buddháknak és a megdicsõült, célba érkezett bodhiszattváknak már-már panteonszerû sokasága természetessé tette, hogy a mahajána buddhizmus döntõen kultikus irányba fejlõdött. Az elvont vallásbölcselet, az aszketika és az etika mellett a segítõ, megváltást hozó buddhákhoz intézett fohászok a szómágia varázsformuláivá sokasodtak. A buddhák, bodhiszattvák, a kíséretükhöz tartozó szellemlények, a néphitben megsokasodó istenek kultusza gazdag templomi szertartásokat hozott. A szentélyek megteltek az égi lények képeivel, szobraival, ereklyéivel, akik számára mindennapossá lettek az áldozatfelajánlások és körmenetek.

Ahol a mahajána buddhizmus gyökeret vert, a helyi istenvilág szinkretisztikus módon beépült az új vallási világképbe és kultuszba; fõ alakjait gyakran valamely buddha-inkarnációval vagy aspektussal azonosították, vagy 'kis istenekként', démonokként tartották számon. Az így kialakult gazdag vallási élet megnövelte a szerzetesség, a papság fontosságát: a buddhizmus, mint sajátos "egyház" komoly társadalmi befolyáshoz, hatalomhoz, tekintélyhez és vagyonhoz jutott ezen a módon. Bizonyos vidékeken polgárjogot nyert a ritusformákat önértékûnek tekintõ tantrizmus, a varázslás is, amely Ceylonban és Dél-Kelet Ázsiában a hinajána irányzattal él együtt. A mahajána szélsõségesen ritualista változata a lámaizmus, a 'gyémánt szekér', amely Tibet, Mongólia vidékén talált otthont, sõt Tibetben egy szakrális alapon megszervezett ország államvallásává lett.

4. A buddhizmus terjedése és történelmi sorsa

A kezdeti missziós sikerek után az Észak-Indiát egyesítõ Maurija dinasztia uralkodója, Asóka tett különösen sokat a buddhizmus terjesztése érdekében. Ekkor tért Buddha hitére Ceylon és megindult a missziós munka Dél-Kelet Ázsia, Kína és Belsõ-Ázsia irányába is. Asóka sokat tett a buddhizmus szervezeti megerõsítése érdekében is: szabályozta a szerzetesség belsõ életét, tiltotta a hitvitákat, igyekezett megõrizni Buddha követõinek hitegységét. A bráhmanizmus halála után meginduló ellentámadása viszont azzal a következménnyel járt, hogy a Megvilágosodott követõi rövid idõ alatt kiszorultak Indiából: csak a peremvidékeken, Nepál hegyei között vagy Ceylon szigetén maradtak fenn, a buddhizmus súlypontja viszont a Hindosztán félsziget területén kívüli régiókba helyezõdött át.

Idõszámításunk kezdete körül az indonéz szigetvilágtól Kelet-Turkesztánig egyre erõsödött a buddhizmus szellemi jelenléte, a dinamikus terjedés 'ára' pedig a népszerû mahajána irányzat kiformálódása volt. Míg Indiában éppen a populáris ritualizmus tette védtelenné a mahajána irányzatot a megújuló hinduizmussal szemben, itteni történetére pedig végül az iszlám hódítás tett pontot, addig más régiókban ez és a szinkretisztikus nyitottság biztosította a mozgalom sikerét. A mahajána már idõszámításunk kezdetén megjelent a Himalája északi oldalán: a kínai misszió ekkor még csak átmeneti eredményeket hozott, a Kr. u. 5. században azonban Buddha hite diadalmaskodott Tibetben, gyors terjedésnek indult Kínában. Ennek a folyamatnak fontos állomása volt a teljes buddhista hagyomány anyagának tibeti, majd kínai nyelvre történõ átültetése: a további keleti irányú misszió már erre a fordításirodalomra támaszkodott. A rákövetkezõ évszázadban kezdõdött a buddhizmus története Japánban, ahol - csakúgy, mint Kínában - rövidesen szinkretizmusba került a hagyományos helyi kultuszokkal és maga is átformálódott.

Idõközben a hinajána központja Ceylon szigetére tevõdött át (ahol, Kandyban Buddha legértékesebb ereklyéit máig is õrzik), a mozgalom théravadá változata pedig folyamatos missziói révén Burma, Thaiföld, Indokína vezetõ vallási mozgalmává lett. Az ókor vége után ismét nagy megpróbáltatások korszaka következett: Kínában, Koreában idõrõl idõre vallásüldözések lángoltak fel, Tibet és Mongólia (vagy éppen a dél-szibériai burjátok) buddhizmusa pedig a maga sajátos lámaizmusával a világtól elzárt önálló fejlõdés útjára lépett. Komoly veszteségeket hozott az iszlám megjelenése is: a mai Indonézia buddhista kultúrája ezt nem élte túl, magában Indiában és a Közép-Keleten pedig a további terjeszkedés lehetõségei végleg elenyésztek. Kínában erre az idõre tehetõ a helyi buddhista kultúra összeolvadása a kínai univerzalizmus eszméivel, Japánban pedig a sintoizmus viszonylatában bontakozott ki hasonló folyamat.

A buddhizmus, mint világvallás történelmi sorsában nagyobb változásokat már csak a 20. század hozott. A Szovjetúnióban, Mongóliában, majd Kínában kibontakozó kommunista uralom felszámolta vagy mûködésében erõsen korlátozta a buddhista közösségeket. Tibet Kína általi 1950-es bekebelezése a dalai lámák és a tibeti buddhizmus politikai és szellemi befolyását törte meg, az 1960-as évektõl pedig Buddha követõi üldözött, ellenzéki mozgalommá lettek Vietnam, Laosz, Kambodzsa területén is. Korunkra ezen országok zömében a buddhista hit és kultúra visszanyerte ugyan szabadságát, az elszenvedett csapásokat azonban még alig sikerült kiheverni. A buddhizmus nemzeti-vallási reneszánsza bontakozott ki viszont Thaiföldön; Burmában a diktatórikus kormányzat lépései, Sri Lankán a szingaléz-tamil, azaz buddhista-hindu ellentétek tették göröngyössé az utóbbi évtizedek fejlõdését. Az utóbbi idõk ujdonsága viszont, hogy a buddhizmus eszméi és missziós mozgalmai utat találtak Amerika és Nyugat-Európa felé is, ahol a keleti meditációs technikák, a belsõ öntökéletesítés törekvései és a békés, erõszakmentes emberi magatartás buddhista eszméi bizonyultak különösen vonzónak. A lényegébõl fakadóan egységes szervezettel nem rendelkezõ buddhista világközösség a II. világháború utáni évektõl egyik fõ szorgalmazója lett a világ vallásai közötti békés együttmûködésnek és közeledésnek. Korunkban ezt a szerepvállalást fõként a dalai láma nemzet- és vallásközi tevékenysége szimbolizálja, de ettõl függetlenül is a Kelet és a Nyugat közötti vallási és kultúrális kiengesztelõdés erõi között a buddhista közösségek elõkelõ helyet foglalnak el. A nyilt üldözéseket leszámítva viszont a vallásnak a nyugati világban korunkban tapasztalható válsága a buddhista világközösségre alig hatott: maga a hit is megmaradt a konzervatív hagyományõrzés álláspontján és a modernizálódó társadalom számára is értékként tudta kínálni etikája, az emberi kapcsolatokról vallott felfogása egyes elemeit, amelyek összhangba hozhatónak bizonyultak a modern civilizáció követelményeivel.