I. Jakab (született 1566. június 1-jén, meghalt 1625. április 8-án) 1603-25-ig Nagy-Britannia és Írország királya, 1567-1625. VI. Jakab néven Skócia királya, Stuart Mária és Darnley Henrik fia. Egyéves korában anyját a lázadó skót főurak rákényszerítették, hogy javára lemondjon a trónról. Nevelői Peter Young és George Buchanan voltak. A nagykorúságot elérve kivégeztette apja gyilkosait, visszaszorította a skót főurak és a presbiteriánus egyház politikai hatalmát. 1587-ben anyja kivégzésekor csak formálisan tiltakozott, ezzel biztosította, hogy I. Erzsébet örökösének tekintse. Az angol trónra lépésével 1603-ban először egyesültek egy személy uralma alatt a brit szigetek.

Angol királyként a presbiteriánus vallásról áttért az anglikán vallásra. Megkétszerezte az angol főrendek számát. Hozzájárult új bibliafordítás elkészítéséhez, de elutasította a püspökségek elleni puritán támadásokat. 1605-ben katolikus szélsőségesek merényletet kíséreltek meg ellene. Pazarlásával növelte az államadósságot, sikertelen kísérletet tett az angol és skót törvényhozás egyesítésére. Békés külpolitikát folytatott: lezárta a háborút Spanyolországgal, és közvetíteni próbált a harmincéves háborúban. 2 politikai témájú munkája: A Szabad Monarchiák Igaz Törvénye és a Basilikon Doron. 1617-ben kiadták vitairatait és parlamenti beszédeit. Uralkodása utolsó éveiben fia, I. Károly kormányzott helyette.[1]

Jakab számos politikai vitát folytatott a presbiteriánusokkal és jezsuitákkal. A viták alapját az képezte, hogy a presbiteriánusok illetve Jakab álláspontja gyökeresen különbözött a hatalom kérdésében.

A presbiteriánusok a szerződéses kormányzatelmélet szószólói voltak, míg Jakab az isteni jogalapú abszolutizmus elvét vallotta. Mi is a kettő között a különbség? A szerződéses kormányzatelmélet[2] a XI. század végén jelent meg. Eszerint a politikai kormányzat alapja egy olyan szerződés, amely az uralkodó és a nép között köttetett az uralkodó trónra jutásakor. A szerződés mindkét félre kötelező jellegű, tehát ha az egyik fél megszegi, akkor már a másikat sem kötelezi. Ebből a teóriából aztán jól levezethető az ellenállás elmélete: ha az uralkodó megszegi a szerződést, akkor a népnek joga van szembeszegülni vele, tehát akár új uralkodót is választani, vagy fegyveresen ellenállni.

Jakab az isteni jogalapú abszolút monarchia (Absolute Monarchy by Divine Right) elvét vallotta. Ezt az elméletet fejti ki „A Szabad Monarchiák Igaz Törvénye avagy kölcsönös és viszonyos kötelesség egy szabad király és természetes alattvaló között” című művében.

Az isteni jogalapú abszolút monarchia fogalma valójában 2 elmélet egyesítésével keletkezett a XVI. században. Elsőként tisztáznunk kell mit is értünk a királyok isteni jogalapján[3]?

1.      A monarchia a legjobb kormányzati forma, mivel az egységet testesíti meg.

2.      Az uralkodó hatalma közvetlenül Istentől származik.

3.      Az uralkodó csak Isten előtt felelős, tehát nem tehetik le trónjáról sem az alattvalók, sem más külső hatalom: a neki való aktív ellenállás Isten ellen való vétek.

4.      Az uralkodó parancsait mindaddig teljesíteni kell, amíg azok nem ellenkeznek Isten törvényeivel.

5.      Az uralkodói hatalom szent jelleggel bír.

6.      A trónöröklés rendje a leszármazáson alapul.

7.      Az uralkodó hasonló Istenhez.

Az isteni jogalap fogalmához társult aztán az abszolutista szerzők eszmerendszere. Innentől kezdve azonban nem beszélhetünk egységes elméletről. Az abszolutizmus nem minden képviselője vallja azt a tételt, hogy az uralkodó felette áll a pozitív jognak, illetve nem feltétlen fogadták el azt, hogy az uralkodói hatalom közvetlenül Istentől való. Az abszolutista elméletek másik fontos pontja a szuverenitás kérdése. Ezzel a témával Jean Bodin foglalkozott, ő kilencféle szuverenitásjegyet különböztetett meg[4].

1.      Törvényalkotás.

2.      Háború és béke kérdésében való döntés.

3.      Legfőbb tisztviselők kinevezésének kizárólagos uralkodói joga.

4.      Hódolat fogadásának joga.

5.      Kegyelmezés joga.

6.      Legfelsőbb feljebbviteli fórum.

7.      Külföldi követek fogadásának joga.

8.      Pénzverés kizárólagos joga.

9.      Súlyok és mértékek megszabásának joga.

A király isteni jogalapját kimondó elv és a Bodin-féle szuverenitásjegyek ötvözésével jön létre a isteni jogalapú abszolutista monarchia elmélete, amelyről már Jakab is írt fent említett művében.

A mű írója C. Philopatris. A latin eredetű név jelentése: hazáját szerető (ember). Valószínűleg először 1598-ban jelent meg, tehát ekkor Jakab még csak skót király volt. Majd 1603-ban, miután Jakabot Anglia és Írország királyává koronázzák, további kiadásokat él meg a vitairat: ekkor a király már meg sem kíséreli titokban tartani szerzőségét[5].

Az első kérdés, amit el kell döntenünk, hogy mi is ez a mű? Az írás műfaját tekintve a leginkább a pamfletek (magyar megfelelője: vitairat, gúnyirat, röpirat) közé sorolható. Ennek megfelelően viszonylag rövid terjedelmű, politikai célzatú írás. Ami miatt viszont nehéz megadni a pontos műfaji meghatározást, az a logikus érvelés. A pamfletekre ugyanis ez nem jellemző, azok inkább az érzelmekre próbálnak hatni, míg Jakab műve logikusan felépített, tényekre és forrásokra támaszkodó munka. Jakab a maga munkáját a bevezetőben pamfletnek[6] nevezi, majd a befejező részben már az értekezés[7] jelzőt használja. Eszerint ő sem volt biztos a műfaji meghatározásban.

Jakab művének már a címe is igen érdekes kérdéseket vet fel. A címben ugyanis kétszer megjelenik a különbözőféleképpen értelmezhető „szabad” szó. Először is „Szabad Monarchiák”, másodszor „szabad király”. A két kifejezés közösen tárgyalható, hiszen lényegileg összefüggenek. Mit jelent az, ha egy uralkodó szabad? A szabad uralkodó független minden külső és belső hatóságtól, belátása szerint cselekedhet mindenben a köz java elérésének érdekében. Az uralkodó azért szabad, mert a hatalmát közvetlenül Istentől kapja, ezzel csak neki tartozik felelősséggel. Függetlenségen ez esetben a néptől, illetve a ius positivumtól, tehát az állam törvényeitől való függetlenséget kell értenünk. Mert nem szabad elfelednünk: nincs olyan ember, akire ne vonatkoznának Isten törvényei (ius divinum, lex divina) és a természeti törvény, a ius naturalis. Mi is a ius naturalis? Hugo Grotius meghatározása szerint: „A természetjog az ész parancsa, amely megmutatja, hogy valamely cselekvésben az ésszerű természettel való összhangja vagy az összhang hiánya folytán erkölcsi helytelenség vagy erkölcsi szükségesség rejlik, és ennek következtében Isten, a természet teremtője, az ilyen cselekvést tiltja vagy előírja. A természetjog olyannyira változhatatlan, hogy még Isten sem változtathatja meg.”[8]

Thomas Hobbes: „A természetjog, amit az irodalomban általában jus naturalénak neveznek, mindenki számára azt a szabadságot jelenti, hogy önnön erejét saját akarata szerint lényének, vagyis életének megoltalmazására használja, s következésképpen mindent megtehet, amit e cél érdekében saját megítélése és értelme szerint a legelőnyösebbnek tart.”[9]

 Felvetődik a kérdés, hogy a szabad monarchia megfelelője-e az abszolút monarchiának, magának az abszolutizmusnak, mint kormányzási formának. Az előbbi okfejtést tekintve azt mondhatjuk, hogy igen. Az abszolút szónak is van „független”, „a fundamentális törvények felett álló” jelentése. A monarchia maga azért lesz szabad, mert az uralkodó szabad, tehát az egyik fogalom következik a másikból. Maga Jakab is így említi művében: „mely egy szabad és abszolút uralkodó…”. Tehát ő maga is tudatosan párhuzamba állítja a két fogalmat, a szabadot az abszolút egyfajta szinonimájaként, rokon értelmű szavaként használja.

Jakab műve 3 fő részre bontható. Először elmondja a király kötelességeit az alattvalók irányában, majd az alattvalók kötelességeit hangsúlyozza, végül a széles körben elterjedt ellenvéleményeket cáfolja meg.

Az első részben különbséget kell tennünk két dolog között: nem ugyanazt jelenti, hogy a király felelős az alattvalóiért, és az, hogy a király felelős az alattvalóinak. Jakab művében az előbbi eset áll fenn, hisz épp az előbb mondtuk ki, hogy a király csak Istennek felelős.

Innentől kezdve célom az, hogy Jakab művét elemezve bővebben kifejtsem a isteni jogalapú abszolutizmus jellemző jegyeit, azokat idézetekkel illetve különböző szerzők munkáival alátámasztva. Elsőként Jakab leszögezi: a monarchia, mint kormányzati forma „az Istenséget mintázza”, s ezzel „a legjobban közelít a tökéletességhez”. Miért tekinthető a monarchia tökéletesnek? Jakab erre a kérdésre is bibliai érvekkel válaszol: példaként az első királyságot hozza fel: a zsidók királyságát maga Isten alapította, ő adott neki törvényt. „Isten megparancsolta neki [Sámuelnek], hogy hallgasson a nép szavára és válasszon és kenjen fel nekik egy királyt.” Itt rögtön ráismerhetünk az isteni jogalap fent említett első alaptételére: a legtökéletesebb, Isten által adott államformára. A pamfletben gyakorlatilag szembeállítja az anarchiát és a monarchiát. A vitairatot valójában a monarchia védelmében írja. Egész érvelése során 3 dologra támaszkodik: a Szentírásra, a fundamentális törvényekre illetve a ius naturalis-ra.

Az uralkodó hatalma Istentől származik, ezt Jakab teljesen természetesnek tartja, nem is hallunk a Corpus iurisban még megjelenő „lex regia” elvéről, mely szerint a princeps hatalma a néptől származna. Sőt, az isteni jogalap elve alapján nem csak arról van szó, hogy az uralkodó hatalma Istentől származik: maga az uralkodó is hasonló Istenhez. Jakab ezt is a Szentírás alapján állítja: „A prófétai Dávid király Isteneknek nevezi a Királyokat, mivel Isten trónusán ülnek a földön és intézkedéseikről neki tartoznak számadással.”  [Ezzel az elmélettel szembeállítható a Vindiciae contra tyrannos című műben olvasható elmélet. Eszerint a királyságot egy kettős szerződés hozza létre, amely egy részről az Isten és az uralkodó és a nép, más részről az uralkodó és a nép között köttetik meg. Amennyiben az uralkodó a szerződést megszegi, a népnek joga és kötelessége az ellenállás.][10]

A fejedelem alattvalók iránti kötelezettségeit a Bibliára alapozva sorolja fel. Konklúzióként annyit állít, hogy minden fejedelemnek kötelessége elősegíteni a nép javát és boldogulását. Ez az elv jelenik meg a presbiteriánus George Buchanannél is, aki Jakab nevelője volt: „… a királyok nem önmagukért, hanem a népért vannak.” Itt jelenik meg az abszolút hatalom és a zsarnok uralma közötti különbség. Az abszolút uralkodó a nép javára, a közjó elérése érdekében kormányoz, az alattvalók jogainak tiszteletben tartásával, míg a zsarnok esetén nem beszélhetünk semmiféle jog betartásáról, sem a közjóról, mint elérendő célról.

Jakab írásában meglehetősen nagy terjedelmű az a rész, amelyben kifejti, hogy miért nem szabad ellenállni az uralkodónak. Ezt főként a Szentírásra hivatkozva teszi. „Sosem olvassuk, hogy a Próféták valaha is arra ösztökélték volna a népet, hogy lázadjon a Fejedelem ellen, bármennyire gonosz is volt.” A hűség és engedelmesség kötelező minden alattvaló számára a királlyal szemben, mert az uralkodó „Isten földi Helytartója”, akit csak maga az Isten ítélhet meg.

Jakab azt vallja, hogy az uralkodó nincs alávetve az ország törvényeinek, mert hiszen előbb volt egy bölcs király, aki aztán meghozta az első törvényeket. Ugyanez szerepel a Corpus iurisban is: „Princeps legibus solutus est[11]”, tehát a császár fel van mentve a törvények alól. Itt jelenik meg a „lex digna” elve: a király tehát szabad akaratából, példamutatás céljából engedelmeskedik az általa hozott törvényeknek, ezzel is bizonyítva, hogy azok jók, de amint a közjó úgy kívánja, át kell hogy lépje az állam törvényeit. Jakab itt már ellentmondott egykori nevelője elméletének, ugyanis Buchanan azt vallja, hogy a törvénysértő király köteles törvénysértései miatt bíróság elé állni. Ha kivonná magát az igazságszolgáltatás alól, közellenséggé válik, aki ellen fegyveresen is fel lehet kelni. A közellenséggé vált királlyal szembeni igazságos háborúban pedig már az egyes embernek is joga van megölni a királyt. (Ez már maga a zsarnokölési elmélet leírása.) Ugyanígy az 1579-ben megjelent Vindicea contra tyrannos című munka is azt tartalmazza, hogy ha a király megszegi Istennek tett ígéretét, úgy az alattvalókat pedig nem köti a király iránti engedelmesség

Jakab ezzel szemben azt mondja, hogy a népnek nincs joga ítélkezni az uralkodó felett. A bűnt elkövető fejedelem nem mentesül a büntetés alól, de a büntetést maga az Isten szabja ki rá.

Jakab művébe többféle abszolutista szemlélet is megjelenik: nem csak azt állítja, hogy az uralkodó Istenhez hasonlatos, más elveket is hoz a hatalom jogos voltának bizonyítására. Ilyen szemlélet az, amikor az uralkodót az atyához hasonlítja, vagy a fejhez, amely az egész test felett uralkodik. „A fő a testről gondoskodik, akár a király a népéről.” Bármelyikhez is hasonlítjuk a királyt: egy esetben sem fordulhat elő, hogy a gyerekek atyjuk ellen lázadnak, vagy hogy a test részei fellázadnak a fej ellen.

A pamflet utolsó része 4 ellenérv megcáfolása. Elsőként Jakab kijelenti, hogy semmiképp nem történhet meg az, hogy a nép kötelességérzete révén felkel szuverén uralkodója ellen, még ha ez a Commonwealth érdekében történik is. Ennek több oka is van. Egyrészt: „Nem szabad rosszat tenni azért, hogy jó süljön ki belőle.” Másrészt az uralkodó elleni felkeléssel maga az állam rendje bomlik meg, és még rosszabb lesz a helyzet, mint kiinduláskor. „Jobb bizonyos rendetlenséget elviselni az államban, és néhány szeplőt rajta, mint megújítást színlelve teljesen felforgatni azt.” [Ugyanezt mondja Spinoza is Jakab halála után néhány évvel: „… minden államnak szükségképp meg kell tartania kormányformáját, s ha ezt megváltoztatják, az államot a teljes összeomlás veszedelme fenyegeti.”][12]

A másik érv: a népnek joga van az államot sújtó átkot, ez esetben a rosszul uralkodó fejedelmet vagy zsarnokot letaszítani, s ezzel önmagát az átoktól megszabadítani. Jakab ezzel részben egyetért. Igaz az, hogy a zsarnok Isten büntetése, de a népnek nincs joga saját kezével levenni magáról azt az átkot, amelyet Isten bocsátott rá.  A bűnbocsánat, s ezzel a büntetés megszüntetésének egyetlen módja a türelem és az imádság.

Cáfolja azt az ellenérvet is, miszerint Isten jóváhagyja az alattvalók lázadását szuverénjük ellen. Indoklása szerint senki nem hiheti azt, hogy Isten mindig az igaz ügynek adja meg a győzelmet, hisz ezzel „a Filiszteusokat és az Isten népének sok más ellenséges szomszédját igazolná”. Az uralkodó ellen való lázadás mindig Isten akarata ellen való vétek.

Nem ért egyet azzal, hogy a király és népe között a trónra lépéskor egy kétoldalú, kölcsönös egyezmény jön létre, és ha az egyik fél megsérti ezt az egyezményt, akkor már a másik sem köteles megtartani azt. Jakab egyrészt cáfolja ilyenfajta szerződés meglétét. Másrészt kijelenti, hogy ha mégis létezne ilyen egyezmény, és esetleg azt valamelyik fél megsértené, akkor is törvényes tárgyaláson kellene a törvénysértést kimondani. De nincs senki, aki ez esetben bírája lehetne, csak az Isten. Amennyiben Isten ítéletet mond a király felett, csak akkor „gondolhatja magát a nép esküje alól felmentettnek”.

Vitairatának legvégén Jakab azt is kimondja, hogy az alattvalók esküje nem csak a fejedelemre vonatkozik, hanem annak törvényes utódjaira is. „A király uralkodása megszűntének percében a legközelebbi törvényes örökös lép helyébe.” (Törvényes utódról beszélünk, mert a házasságon kívül született utódokon nincs rajta Isten áldása, tehát nem örökölhetnek.) Jakab szerint a tökéletes forma az örökletes monarchia, mert itt az uralkodó „beleszületik” a királyságba, nem léphetnek fel trónöröklési problémák, mint azon monarchiák esetén, ahol az uralkodót úgy választják. (Ugyanez megtalálható a királyok isteni jogalapjának hetedik pontjában is.) A másik érv az örökletesség mellett: amennyiben az uralkodó beleszületik az uralkodásba, az már természetes neki. Tehát ezen elv szerint nem a felkenés tesz királlyá, annak csak kinyilatkoztató, deklaratív szerepe van, valójában a születés jogán válik valaki uralkodóvá. De ez esetben is isteni akaratról beszélhetünk, hisz a trónörökös akkor lesz király, mikor az előző uralkodó meghal.

Az eddig elmondottak alapján tehát világos, hogy Jakab műve az isteni jogalapú abszolutizmus elméletére épül. Megtalálhatóak benne mindazok a jellemzők, amelyek az adott elméletet jellemzik.

Felhasznált irodalom:

Ø       Corpus iuris civilis (Online: http://www.gmu.edu/departments/fld/CLASSICS/justinian.html)

Ø       Cunning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Osiris kiadó, Bp. 2002.

Ø       Justification of Absolute Monarchy by Divine Right http://library.gulfcoast.edu/ereserves/reserves/EUH/10011.pdf

Ø       Kiss Gergely – Radó Bálint – Sashalmi Endre: Abszolutizmus és isteni jogalap – Szöveggyűjtemény az abszolutizmus elméletének tanulmányozásához. Pécs. 1998.

Ø       Magyar nagylexikon. 10. kötet. Magyar nagylexikon kiadó. Bp. 2000.

Ø       Órán elmondottak

Ø       Dr. Pap Gábor: Vázlat az alkotmányeszme szellemtörténeti fejlődéséről (Online: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/jog/alkeszm/alkeszm.htm)

Ø       Sashalmi Endre: A szerződéselmélet és az orosz hatalmi ideológia nyugatosodása Nagy Péter alatt. In: Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára. Pécs. 2000. 559-567. oldal