Camus: A pestis
Lilia 2004.10.01. 20:57
Nekem tetszett... Bár lehet, hogy azért mert töri szakos vagyok és érdekel az emberek viselkedése, de szerintem jó könyv. Az elemzése sem rossz, de a könyv... :)))
Camus könyvének már a címe sokakat elriaszt. A krimi, a horror, a katasztrófa- és akciófilmek korában nem csoda, ha valaki csupán a borzalmas témák említésétõl megcsömörlik. Az információs csatornák jóvoltából hétköznapi közelségben élünk a pusztulás képeivel. Nincs már szükségünk szembesülésre - gondoljuk - inkább vigaszt és szabadulást remélünk. Másrészt meddõ dolog a haÌállal, a csapással elméletben foglalkozni. Nincs az a megpróbáltatás, amire elõre fel lehet készülni. Háttal a kellemetlen ténynek, hogy vannak kikerülhetetlen szenvedések, rnégis mindnyájan állást foglaltunk már a pestissel kapcsolatban. Csak fel kell tennünk a kérdést, amit Camus is feltesz hõseinek: mi az, amiért az életedet is odaadnád? Mi az, amire az életedet most is odaszánod? S máris kiderül, melyikünknek mit jelent a pestis. Ez a mû nem a halál, hanem az elkötelezettség regénye. Vallomás egy olyan magas szintú erkölcsiség lehetõségérõl, amely csodaszámba megy földi történelmünkben , örömteli vallomás arról, hogy ez az erkölcs nem elérhetetlen.Ritka a világirodalomban az a telitalálat, ahogyan Camus egy járvány képében tömöríti azokat a csapásokat, amelyek az emberiség történelmét végigkísérik. Az egzisztencialista filozófiát valló író nemcsak az egyént hozza iín. határhelyzetbe, hogy szembenézhessen léte lényegével, hanem a társadalmat is.Megdöbbenti és felrázza a gõgös emberiséget, amely azt hiszi, ura a fejlõdésnek és a történelemnek. Ha Isten létezik, ha õ teremtette és tartja fenn a világot, akkor a csapás: ítélet. Ha nem - s ez az író szócsövének nézete -, akkor a csapás abszurd és megmagyarázhatatlan, de nem meglepõ, hiszen az ember boldogságvágya és a világ lényege között kibékíthetetlen ellentmondás feszül.. (ld. még a Sziszüphosz mítoszában.) A szereplõket nem ez a két nézet osztja csoportokra. A pestis okozta szenvedés és halál ellen együtt küzd a jezsuita atya és a hitetlen orvos, más társaikkal együtt. A válaszfal ott húzódik az emberek között, hogy ki mire "használja" a pestist. Meghökkentõ, de az elbeszélõ bebizonyítja, hogy van, aki a pestis oldalára áll, haszonélvezõje, élõsdije a nyomoní- ságnak. Van, akinek menedék az általános megpróbáltatás, így szembefordul a többséggel, a társadalommat. Van, aki felismeri saját magában a "pestis"-t, hogy hamis igazságérzete az erõszak, a gyúlölet oldalára állította. Van, aki azt hiszi egy ideig, hogy boldog lehet, van számára kitörés a közös sorscsapás alól. S vannak, nem kevesek akik igent mondanak az ítéletre, mert õk maguk is elítélik embertársaikat. Egyesek nem változnak a történések hatására, mások világnézeti fordulat alanyai. Utóbbiak közé tartozik Paneloux atya, a híres hitszónok. Elsõ idézett prédikációjában "ti" a megszólítás és az ítélet hangja szól. S miután tanúja lesz egy kisfiú halál elõtti gyötrelmének, másodszor már arról beszél, hogy "mi" vagyunk ítélet alatt, s hogy a csapás állásfoglalásra késztet: vagy Istennel való teljes szembefordulásra, vagy teljes megadásra. Röviddel ezután a pap különös módon végzi életét: pestisben, de nem a pestis testi tüneteivel.Lelkileg fogadta el a mindenkit sújtó ítéletet, s fizikailag is belehalt. Mint láthatatlan stigmát vette magára - nem Krisztus, hanem az emberek sebeit. Ezzel azonban - az egész szöveg összefüggéseiben - nem õ lett a legnagyobb hõs, hanem azok, akik továbbéltek és cselekedtek a reménytelen helyzetben, akik nem elfogadják az ítélelet, hanem szembeszegülnek vele. Mert Jézus Krisztus, aki valóban magára vette sebeinket, kimarad Paneloux atya "vagy-vagy"-ából és az egész múbõl is. A Sziszüphosz mítoszában azonban így ír róla Camus: "Õ a tökéletes ember, aki a legabszurdabb sorsot élte meg. Nem Istenember, hanem emberisten." (377.1.) Számára tehát a világ emberellenessége (az abszurditás), sújt Krisztusra, nem Isten ítélete. Az õ számára Rieux doktor az igazi hõs, és a követ görgetõ Sziszüphosz, akik a biztos vereség, a hiábavalóság tudatában, remény nélkül küzdenek másokért, a saját boldogságuk elvesztése ellenére is. Camus hisz az emberben, az emberben, aki erre az erkölcsi magaslatra is el tud jutni. S nem látja annak az Istennek az arcát, aki önmagát sújtotta ítélettel.
De valamit sokkal tisztábban kimondott Camus, mint bárki más elõtte: az ítéletet nem kell szeretni. Inkább az embert, akit sújt. Valamennyit.
|