Szia! Üdvözöllek! Segédanyagokat, érdekességeket és könyvajánlót is találhatsz itt.
A nap idézete

Túl a bűnön, a megbánáson,
Hitem tüzéhez ülök közel.
Mellém fekszel és azt se bánom,
Hogy úgy alszol el, ahogy megszoktad már...
Másvalakivel...

/Ákos/

 
Menü
 
Aktuális
 
Archívum
 
Gondolatok
 
Középiskolai segédanyagok
 
Vera anyagai
 
Egyetemi anyagok
 
Harry Potter
 
Könyvajánló
 
Buddhizmus
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Irodalom
Irodalom : Móricz Zsigmond: Szegény emberek

Móricz Zsigmond: Szegény emberek

Lilia  2004.10.01. 20:47

Rendhagyó cikk, ezúttal nem az elemzést rakom fel, hanem a művet magát. Szerintem jó. Szeretem a Móricz novellákat. :)

 

Két szegény ember forgatta a földet a kert felsõ szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált, s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével. Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyûtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen. - Má mondtam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát - szólt az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette, s megint megállott, az ásó nyelére támaszkodva. - Aztat ilyenkor kõ eldugnyi a fõdbe. Õsszel. Akkor lesz jó tavasszal. - Nem fagy ki? - szólt tûnõdve a fiatal. - Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fõdbe van. Mer ha rágyün a fõd, akkor be van takarva, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most az is drága, a fokhajma. A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult. - Minden drága - mondta sötéten, s az ásóját emelte. - Minden nagyon drága - bólintott az öreg. - Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár; e még nem vón drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedzõ szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak éppen minálunk nem. De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedzõ még aszongya, hogy aszongya: aki pedig ûtet a szentekkel esszeházasítja, annak û ellássa majd a baját. Megcsóválta a fejét, s kicsit nevetett. - Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzõt a szentekkel esszeházasíttya. A fiatalember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy és erõs dolgot jelentene ki, így szólt: - Látja, István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya... Én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót. - Meghiszem. - Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús. - Hõ, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer én bion nem vettem. A fiatalember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembenézett vele. - Mit evett fröstökre? - Hát igenjó paprikát vettem én a múltkor a szerbtûl, Kovács Jánostúl, merhogy û most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tíz krajcárért. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettõt, kenyérrel. A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta. - Ebédre meg igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, fõz a vénasszony. Bablevest, vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a Jóistennek. - Lisztje van? - Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszáj nekik õrlési engedélyt adni. Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony. - Zsírja van? - Avvan, hálaistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van még egy-két liter. - Csizmája van? - Hát ammán nemigen van. Ezt a bakancsot vettem. Ki gyõzne most hatvan pengõket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakancsra szert tehettem. Az ember lassan elfordította a szemét az öregrõl. - Huszonnyóc napom van, szabadság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengõt. Vett a feleségem egy liter tejet harminc krajcárér, vett egy negyed kiló szalonnát két forint ötven krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tízér, maratt tíz krajcár... Mi az a huszonnyóc nap... - Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám - szólt a vén. - Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... - mondta nehéz szóval, mintha a tüdejébõl szakadna ki a szó. - Gyerekek!... bolondság! - mondta az öreg. - Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eriggy lopni!... Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon... Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre, s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülõ fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne. - Dógozzunk mán! - mondta morogva. - A nem kíméli az embert - fordult az öreg is az ásóra, s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. - A gyerek. Az bég, ha éhes... Avval is csak hasítja az ember szivit... Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem bírta szó nélkül. - A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fõdhöz való ásó. Avval nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fõdhõ. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túl hosszú, könnyen megy a fõdbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját. A fiatalember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott. Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csínján kell vele bánni, mert hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szijjas fõdbe. S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a bal sarokba a sifón. A sifónból vett ki pénzt a gazdasszony. Azt a sifónt egy szeggel ki lehet feszíteni, s annyi pénz van benne, ezrek!... - Hát sturmba vótál-é? - kérdezte az öreg. Ráemelte a szemét, a szeme elõtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót. - Sturmba. Ugyi sokszor. Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán. - Fene lakodalom lehet - nevetett kicsit az öreg, s megcsóválta a fejét. - Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg elõször?... Embert... A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat. - Nem embert - mondta fejét megcsóválva csendesen. - Lyányt... Fiatal lyányt elõször... - Lyányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerûbb dologról volna szó. - Mikor Sabácba vótunk - mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatalember, s a katonasapka alá felhúzta tûnõdve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. - Kilõttek egy házbul, az ablakon... Hármat lõttek; az egyik golyó úgy mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, így-e el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a bal pofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik hat bakával menjen be, s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyereket is. Nyugodtan, s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén, s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik... Valaki hazajön s akkor `nem lehet megcsinálni`... Megállott, hogy abbahagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét... s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet. - Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház. Három az aljába levõ szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Õk odale mit csináltak, nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden... ott vót egy asztal, körül székek, az asztal meg vót terítve, étel, ebéd vót... mer éppen úgy vót, hogy dél vót, ott ültek... - Ha. - Igen. Ebédültek... De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, "zofort" aszongya... Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be vót zárva... nem õk lüttek... Aztán megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan szógállólyány, az puffogtatott a pallásrul... Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy û lövöldöz... mikor úgy jöttünk doppelrájba, az utcán. Kellett neki háromszor lûni... - Osztán tik? - Mi? - kérdezte a fiatalember, mintha álomból ébredne. Az öreg rábámult. - Osztán tik mindenkit levágtatok? - Csak úgy, szuronyhegyivel... - morogta a katona. - Osztán lyány vót az elsõ?... - Mi? - Aszontad, hogy az elsõ lyány vót... De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt, s mintha valahova távolba figyelt volna. - Nagylyány, vagy kislyány?... - Várjék csak - szólott a fiatalember hirtelen -, hazalépek egy kicsit, mert elfelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa... Gyorsan lenyomta az ásót a földbe. - Most ütötte a tízet a toromba. Õ maga is csak akkor vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta õ ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de elõbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy õ tíz órakor még itt vót... Az öreg megcsóválta a fejét s utánanézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakancsaiban, a gyûrött szürke sapkát a szemébe húzva. - Mit beszél ez? - mondta magában félhangon. - Hogy mán tíz óra. Kivette a nikkelóráját a zsebébõl, s jól megnézte. Kilenc óra volt rajta, három perccel múlt el kilenc óra. A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment elõre a templom felé. Úgy ment, ahogy elõre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munka közben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt, hogy nem látja-e ismerõs, akinek köszönni kell, de mégis, mikor a kerítésen kinézett egy nagy bajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belõl, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félreverik a harangot. A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetõsen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, s annak a fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház. Körülpillantott, nem látja-e senki. Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelõtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csúnya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult õ katonasorban!... Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni; szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került elõször kedvére való helyre. Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az ellenséget, s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törõdne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!... Nincs most se törvény, se igazság! Csak erõ, meg ész. Aki bírja, marja. Ilyen parton se tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, osztán két kilométer szélességbe, fél kilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást... osztán mikor megáll az ekrazitos esõ, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz síkságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégesõ, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezõnek, az oslaviai temetõnek... Míg a gödör szélén, akár az éhfarkas, ott leselkedett pár pillanatig s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken. Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya, szorítsd... s hideg verejték volt a homlokán. Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt heverésbõl, s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszõbe akadt, s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen keresztül. - Azt a mérges istenit! - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból. Valami vad düh nõtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett. - No megájj! - mormogta magában, s nem tudta kire és mért fenekedik. Nehéz, nagy léptekkel, lesütött fõvel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés, s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt, s a szívébe nyilallott. A nótás szájú, gõgös, vasvillaszemû bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár... Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység kommandíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj? Meghallotta a saját hangját messzirõl: azt mondta a felesége adósságárul "délig megadom". Délig megadom!... délig megadom... - forrt benne, mint mikor jobbról-balról gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szaggat a fekete volhyniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az õrületes csattogás közepett, mikor az égre lõttek a földrõl a fekete sarak, és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat s szájról szájra járt: "Nem lehet tovább... forverc!" Most is úgy rohant be elõreszegezett fejjel a tûzbe. Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb elõre!... s bent állott a konyha sötétjében. Csak úgy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele. Fújt a tüdejébõl a forró gõz, s a karja a vasvilla után nyúlt, ami az ajtó mellett volt odatámasztva. Most mi lesz. A konyha sötét volt és alacsony, szabad tûzhely, alatta fehérre meszelve a kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében. Ezek a Vargáék is szegények voltak a háború elõtt, csak most, hogy eladták a tehenet meg a bornyút, most vannak az ezrek... - Mija? - kiáltott bentrõl egy gyereklány. A katonának kinyílt a szája, s megállott a vére. - Itthon vannak - motyogta. Sápadt lett a fekete arca, s visszább torpadt. Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett. Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya... - Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten. - Neem. - Hát. - Elmentek reggel. - El? - Egen, a vásárba. Hásze maga látta. A katonának tágra nyílt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség. S erre mindjárt nyugodtabb lett, s folytatta a szeme a villámlást, mintha már joga volna felülkerekedni... A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy mint az a lány... ott a háború elején... a legelsõ gyerek... ott Sabácban... Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szívére, s várt. Várta a parancsot... Meredten s fakón vadult rájuk, amitõl a gyerekeknek elállott a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni. - Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztülszúrta a kislányt. A Varga-gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!... Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére... Kirántotta a vasat, s a gyerek, mint egy kis tömlõ, bukott el a sötétes szobában. A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegõ vad, meredt rá a katonának minden mozdulatára. Ez intett, hogy be. A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra se vette le az emberrõl. Ez utána ment, kemény, egyenes katonaléptekkel. A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak. - Hol a kócs? - mondta. A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerû reszketéssel. - Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona. - Nem tudom - nyöszörgött a lány, s a foga zörgött. - Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak. - Bent van a másik szobában a sifonban. A katona intett neki s elõre ment. Gyorsan kihúzta a sifon fiókját s kétségbeesve kotorászott benne. - Hamar! A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából. - Elvitte a néni magával. A katona megvetõen rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erõvel belevágta. Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került. A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelõ kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét, s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erõs harmadik vágással az egész torkát kettémetszette, úgyhogy a feje szinte leesett. - A fene egyen meg benneteket - egyenesedett fel. A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek. Ebben a pillanatban a bölcsõben felsírt a kisbaba. A katona odanézett, s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír. - No, ne haragudj. Kis zsivány - mondta neki -, csak a kezemet hadd törüljem meg. De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre õ szinte ijedséggel futott hozzá, fogta a cuclit, s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott. - Véres lett egy kicsit, - mondotta a katona, s csendesen mosolygott. - Nem baj, sose tudod, mitõl hízol... - szólott szelíden. - Hát mikor én három napig olaszt ettem... Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársakat rakták maguk elé fedezéknek, s amikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkéét. Most megtörülte újra a kezét, s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára... A zsivány, a betyár kölyök... mondogatta magában. Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elõ, de azt elõbb ki kellett cibálni a testbõl, s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka alá s az egészet kiemelte. Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon. Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelybõl tegnap kivették a bõrtárcát, a sok pénzzel. Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen. Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bõrtárca nem volt benne. Azt elvitték a vásárra - mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy "hallom az ágyúzást..." mert csakugyan hallotta... S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni... Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból híjnak hozzá egy pesztonkát... úgy gondolta, inkább ûket adják oda valakihez... Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se... meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik. - Egész meg van már rothadva az eszem - mondta -, a kefe vigye el... Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyõben. Az asztalra öntötte, s megszámlálta. Papír- és ezüstpénz volt, összesen száznegyvenöt forint meg valami krajcárok. - Nem sok - mondta s két tízest a lajbija zsebébe dugott. - Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember... Háborúban adósságot kérni. Az ezüstbõl kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendõbe, ami az asztalon volt. Mielõtt bekötötte volna, kivett még egy koronát is, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is. A zsebkendõ kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták, s a kabátja külsõ zsebébe tette. Ezzel be volt fejezve a dolga, s most megállott némán és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé. Az ajtó elõtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya a küszöb elõtt, õ csak nézte, nézte s bólogatott. - Ilyen kutya világ ez a mai - mondta, aztán nagyot sóhajtott. - Hát mikor a cigányszigeten bementünk... a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát... Rottmann hadnagynak a nyakát keresztüllõtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján... csakúgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztülharapták... A bölcsõbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból... Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi... Szétnézett, nincs-e valami tennivaló... Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra... Ne feküdjenek ott szegények... de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni... Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztüllépik a gyereket, nem nõ meg... Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba. Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van, s amint a száját kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegõvel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást... Ki csak innen, még meglátják... Mintha fonákul volna valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtõl pattant szét a melle, most pedig... Gyorsan elkushadt a ház mögé, s mélyen lehajtott felsõtesttel vetette be magát a sûrûbe. Az árkon olyan gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a setét úton visszament a templom felé. Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott: - Hé, öcsém. Fakó arccal nézett oda az ismerõs hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált. - No. Gyere ásni má. Má kerestek. - Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni. - Hun veszel? - Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is vót, míg dógoztam... Tíz, ugye? Az öreg nevetett. A katona nem merte firtatni a kérdést: - Hallottam, mikor ütött... Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erõt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet. A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az úrhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal. - Meghoztam, amit tudtam, tekintetes úr - mondta a szikár kis öregnek. - Jól van. - Nem tudok többet adni, csak húsz pengõt. Az öreg elvette a pénzt. - Jól van. Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most meg mán van. A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt, s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégiscsak sajnálja a szegény embereket. - Maguk, barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögõs hangján. - Mint a huszár a kozáknak... - fecsegett tovább, s egy háborús anekdota jutott eszébe. - Magával nem történt valami ilyen história? A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét: - A kórágyon feküdt két sebesült baka, az egyik a szerb csatatérrõl került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi az, amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztók azok a kozákok? Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebõr kucsma s rettentõ hujhuj kiáltással törnek elõre? A katona úgy állott a mozgékony kis ember elõtt, mint egy iskolásgyerek, nehezen lélegzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öregúr ugrálását nézte s oktató, leckéztetõ hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert éppen mûtrágyaoldatot csinált, s a munkát hagyta abba a katona kedvéért, fás hangján tovább mondta az adomát. - Hát, aszongya az, aki az északi harctérrõl jött: hát tudod testvér, így mondja: amikor elõször gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e kicsit szorongtunk, de azután `eltaláltuk a fortélyukat`... Na... Hogyhogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na, most meg fogja tudni a fortélyukat!... Hát tudod, azt mondja az orosz földön jártas-kõttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki -, akkor a kozák `elcsendesedik`! Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektõl, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idõk! - teszi hozzá. - Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!... Ilyen huncut kutyavér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hû, az borzasztó, amilyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad... Így mondaná el egy tót vagy olá vagy egy sváb... A magyar? A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a `fortélyukat`!... Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha... Azt meghiszem, az ebatta, akkor elcsendesedik... No jól van, kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen... soha adósságot! Soha... Minden bûnnek az a melegágya: az adósság... Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen... - Hát, Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyûlt vóna az az adósság... - Jójó, jó van na, jójó... csak azért mondom - motyogta kicsit megsértõdve az öregúr, hogy nem tekintetes úrnak szólította, s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törõdve vele, sietve nekilátott a munkájának. A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törõdik az õvele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon húsz forintot... Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé. S hát igazán olyan nagy valami az az adósság? Ennek annyi a pénze, hogy ez soha, míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot... akkor mire neki... akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna kivágni... mikor õ maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg õ oda volt huszonhat hónapig... Hogy éljen meg három gyerekkel? Míg õ oda harcol... meg kórházakban fekszik, meg újra oda harcol... A katonasapkáját a fejébe húzza, s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él... Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan idõkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni... Ez a haszna, ez a vége... Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérház volt az; putriféle. - Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony. Az ember megállott, és csöndesen nézett rá... - Ne beszélj sokat, hanem gyere. - Hová? - Majd megtudod - s elfordította a fejét, úgy mondta -, a vásárba... - A vásárba? - Oda. Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba. - Mit akarsz venni? - kérdezte s utánament. - Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni. Nem való az az ásó ilyen kemény fõdbe - mormogta -, homokra való ásónak megjárja, de ilyen fõdbe nem... Az asszony nem szólt, gondolta, valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restellte is magát, mert eladta az ura új ásóját húsz krajcárér. A legnagyobb gyerek beszaladt, s az apja térde közé futott. - Édesapám. - No fiam - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát. De a kisfiúnak kerekre nyílt a szeme. - Mi van a kezén? - kérdezte. - Mi? - Piros. - Piros? - Megvágta? - szólt a gyerek. Az asszony is odanézett. - Nem én vágtam meg, fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én. - Én? - s a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét. Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erõs markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét. - Várjál, bekötöm. A gyerek zsebébe volt egy kendõ, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét. Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek nem szokta az apja tettét bírálni; elfogadta, hogy annak úgy kell lenni. Egy perc múlva már otthagyta az apját, s újra kiszaladt. Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülõdik. Persze a vásárra, jutott eszébe. Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga elõtt. Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan nézte. - Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval. Az asszony még lejjebb hajtotta a fejét. - Kérte a pénzt? - mondta gyorsan. - Kérte. - Mit mondtál? - Hogy délig megadom. Az asszony ijedten nézett fel. - Délig? - Délig. - Mingyán dél... - Mán megadtam. A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt, és valami rettentõ feszültség: - Megadtad! - mondta az asszony elfulladva. - Meg - szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében, és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!... Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött... - Nem az egészet - mondta késõbb, s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. - Csak húsz forintot. - Húsz forintot - ismételte az asszony. - Húszat. - Hol vetted? - Hát... Vargáéktul. Az asszony gondolkodva nézett rá. - Vargáék - mondta csodálkozva, sõt titkos ijedséggel. - Azok elmentek a vásárra. Az ember intett, s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen a koporsó mellett; mert nem illendõ nevetni a nehéz komoly dolgokon... - Akkor hogy adtak neked pénzt? Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét. - Hallod: kiraboltam ûket. Az asszony nem szólott: úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott. - Mikor tegnap ott voltam a napszámér... elõttem vették ki a pénzt a sifonbul... mán akkor gondoltam... az éccaka is azt gondoltam... Az asszony szeme fölvilágított: megértette, mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen... ha a gyerek fölébred, észre se veszi... - De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne... Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy az adósság így-úgy... akkor mán tudtam, hogy meglesz... Az asszony sóhajtott, nehezet, kínosat. - Hanem otthun hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játsszon velük... Az asszony csak nézett, nézett, s a szája lassan kinyílt. Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta: - Azokat muszáj vót... megölni. Az asszony még mindig nem szólott, csak állott. - Te errül senkinek se szólj; a szegénység vitt rá - szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerûségével. Avval felállott. - Hozzál vizet - mondta kevés tûnõdés után -, véres vagyok. Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment. Akkor õ levette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkõzött, az inget is levette. - Mosd ki - mondta az asszonynak, mikor az bejött. Az asszony fogta az inget s a ládából a másikat vette elõ, de az inget egy pillanatra sem tette le. Mikor az ura jól megmosdott, törülközõt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát. Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is. Aztán hozzáfogott s mosta az inget. Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát. A fésût a hajába vájta, s a tükörbe nézegette magát. Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing - mondta magában -, de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös... Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva, s szégyellte azt mutatni, hogy õ nem érzi a bajt... Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa. - Meglesz mán? - szólott - mert én délután még dógozni megyek. Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamarában. A gyerekei után kiáltott. - Jóska, gyertek csak. A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csípõs az idõ, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az elsõ éjszaka, mikor hazajött. - Vigyázz, baj ne legyen - szólt az anya. - Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba. - Mit hoz? Az apa elmosolyodott: - Mízeskalácsot - mondta. - Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek! Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát. - Másnál is van olyan pici - mondta kerülõ szóval -, kis gyámoltalan pondró... Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta. Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elöl az ember, utána az asszony, aki még messzirõl is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak elõre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát. Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt elõre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredett arccal szaporázza a lépést utána. Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó õszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak. Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országutat, az ember egyszer megállott. - Nézd csak, nézd csak. Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott. - Így van szembe velünk a muszi frontja - szólt az ember. Kinyújtotta a karját, s végigmutatott a folyó túlsó partján. - Ott a falu, csakúgy, mint itt... Templom van a közepin... Csak ott jobban látszik a domb odaát... Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fõdbe. Az asszony kereken kötött kendõje alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van, még ilyen beszédesnek nem látta. - Szép az - mondta az ember csillogó arccal -, ahogy ez a tõtés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fõdbõl, hanem lefelé van ásva: árok... Csak épp annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fõdeken. Vigyázz... Azzal rémülten leugrott a töltésrõl a belsõ oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fõvel bukott lefelé. - Gyere le onnan - kiáltott rá az ura -, gyere le rögtön, az istent beléd... mer leváglak... Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétõl. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésrõl. A ruhája csupa sár lett. A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba. - Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden mindig sárosak, mint az ürgék... Phû, mikor esõk járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a... Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is, míg végigmegy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban... - Minek hijtál ide a sárba - mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha kipattanni az urára, nem volt vele tisztában, hogy józan-e. A katona nevetett. - Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyúszót... Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna... Tudja isten: csak úgy láttam... Átnézett a töltésen a túlsó partra. - Mán úgy megszokja az ember az ilyet... Mer szigorujan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a fõd színén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vízért, mer négyezerötszáz lépésre kell vizér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyúval lõjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hû a mérges istenit, most!... akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül... Pedig hát mindegy... eccer úgyis meg kell halni... Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy fél... Fél már szegény... - Látod te - mondta a katona, és sokáig nézte a vízpartot... - Ha itt vóna most a hátunk megett a sverehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!... aztán megindulna fenn a gránát... sziiiij... hasítana a levegõbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru... ssiiiijju... akkor le: ropp!... s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fõdet, fát, sarat, követ, mindent, amit tanál... Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet. Barátom: az az igazi világ... No mennyûnk fel innen, mer átázik a cipõd. Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan figyelmesen, mint egy kis gyereket. Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipõjérõl nagy vastag sarat rázott le. - Teremtõ isten, ez az ember nem tiszta... Lehajtotta a fejét, és a szemében lassan könnyek gyûltek... Siratta a régi urát. Sokáig mentek, ballagtak a vízparton a töltés peremén. - Hallod! - fogta meg hirtelen az asszony karját az ember. Ez rettenve nézett rá, már megint? De az ember szelíden nézett reá: - Hallod!... - szólott, s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. - Hallod!... milyen ez a világ... úgy van köztünk a víz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvelik, egykézre kell dógozzanak... aki meg a másik parton van: azt mind le kell lûni... Sokáig nézett mély sugárzással az asszony szemébe... - Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse múlnak el... De aki a másik parton van, azt mind le kell lûni... geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lûni... érted ezt te... Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az õrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe... Pedig nem félt tõle. Ha megtette volna, se félt volna szegénytõl. Hiszen ismerte. Tudta õ, hogy ki volt... ez az ember... azelõtt... s ha most nem is az, aki vót, azért õ nem félt tõle... nem, õ úgy odaadta magát neki, a drága emberének; hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe... szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvednie, hogy odáig jutott... S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott, s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni... nem lesz jó vége... A katona szeme nem látta azt, ami elõtte van, csak a saját gondolatát látta... - Pedig hallod - mondta eltûnõdve -, én azt mondom neked: nem a muszka van a másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok... Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van... rongyos ruhája, nincsen enni való kenyere... csak sok gyereke, pedig az a gyerek nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya, ereggy lopni... csak sír: avval is fájdittya a szülei szívet... Az asszony nézte, elcsorduló fájdalommal, nézte a szegény vergõdõ emberének a szemét. - Minek mondod ezt - kérdezte lecsorduló könnyel. A katona elõrehajlott. - A másik parton van a tiszti menázs... ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka... Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó danolni... ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, mert krajcárt adnak a kódusnak. Mintha megszûnt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani, csak nézte a szegény meggyûrt arcot, csak nézte, s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegõ sírásra. A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához, s azt egy parányit lejjebb igazította a szemére. - Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni... Átalintett a másik partra, s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, malíciával. - A gránát nem nézte... sok úrfi elpotyogott... el ám... Harmadikán este masíroztunk el Koltovból, reggel három óra tájban értünk egy erdõbe, Lukovicébõl mentünk; osztán Zizimbe állottunk meg az erdõbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tegnap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende õrmester; nem is maradt több tiszt, csak a kompanikommendáns. Na... mind, mind vége lett az uraknak... én meg itt vagyok... Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott: - Ott mindegy... honnan gyütt... a túlsó partrul vagy az errülsõ partrul. .. ha mán ott van, a gránát nemigen válogattya... - Hirtelen mély fájdalommal kiáltott: - de hogy itten még azután se mindegy... azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére... Se liszt... se zsír... se lencse... semmi isten fenéje... Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni... hát mit csináltam vóna annyi kis idõn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fõdön egy ember se egy darab kenyeret, ha minden gyerekem éhen döglik is... Elfordult, s a szeme síróra húzódott... Az asszony mélyeket sopántva lélegzett. Már látta, elveszett ember... De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult, s ment, ment elõre... Az asszony is utánaeredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig. Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, olyan idegenül... Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt... Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt, és gombolyagba összenyomott túró... Nem fõzött a gyerekeinek túrós galuskát, amióta az ura odavan, csak kétszer... Odapillantott az emberre; vajon észreveszi-e. De az ember nem látott semmit, csak ment elõre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezítláb vannak... s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott... jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérrõl, ócsón lehetett vóna szerezni... De az ember csak ment, lépegetett elõre, idehajtott fõvel, ment elõre tovább... Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem... neki csak három tyúkocskája van... egyik tojik, szegény mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe... Szinte elmaradt az embertõl, aki már eltûnik a szeme elõl... Lám, ott áll a vasas zsidó sátora elõtt... Utánaballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott. - Mi az ára? - kérdezte. - Forint negyven. - Sok. - Tegye le. Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj, azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval. Nem, csak a zsebébe nyúlt, s odaadott három koronát. Visszakapott egy hatost. Azt odaadta az asszonynak. - Ne... vegyél a gyerekeidnek mézest... Az asszony azt hitte, meghal... Mézest... egy hatosért... Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni... Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel... Osztán vegyen egy hatosért mézest... Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszíjta az orrát s mézeskalácsost keresett... Soká nézegette az apró mézes mogyorót... be hitvány... kukoricaliszttel van csinálva... be sovány... méz nélkül, és jóisten, be drága... Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza... Mézessel a vásárból... egy hatos ára mézes... Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, megindult gyorsan hazafelé az úton. Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment, ment megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésû ura után. Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte. Egyszer megállt. Megfogta az asszony karját s hozzáhajolt. - Köztünk van a víz... - mondta. Az asszony nem értette. - Nem értjük meg egymást soha, mert köztünk van a víz... - Ejh! - rántotta meg a vállát az asszony. Most már unta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol... - Így nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz... mondta az ember. - Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk... meglátjuk közelrûl a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat... a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le õket... enni adunk nekik... amit mink eszünk... csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz... Hirtelen a zsebébe nyúlt s kivett belõle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig s nézte... egy gombolyagba kötött kis kendõ volt, ahogy nézte az asszony. Akkor kinyújtotta a karját, s messze bevetette a vízbe... Az asszony éles szemmel meredt rá. Kitalálta, hogy ez a rablott pénz. - Ajjaj - sóhajtott, s azt gondolta: - ezér érdemes volt?... hát érdemes volt ezér?... Aztán megindultak. Lassabban, mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény. Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyûlölték volna egymást. Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélsõ háznál, beszélgetõket láttak. Egyszerre belenyilallott mind a kettõjükbe, hogy `arról` beszélnek. Vásárról hazamenõknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult. - Hallják a gyereksírást - folytatta aztán -, csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendõs, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír... átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva... A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba. - Borzasztó, borzasztó - tördelték az asszonyok a kezüket... - Borzasztó - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki õket nézi -, borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan. A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vajákoló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni... ezek igazán nem tudják, mi a háború... Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment elõre. Mikor utolérte, lihegve a sietéstõl, ráförmedt: - Hová szaladsz mán no... Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett elõre. - Én is úgy hagytam a három kicsit - mondta aztán vissza elfúlt szóval. Az ember hirtelen megállott, megtorpant. A három kicsit... az õ három gyermekét... Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha õ most úgy találná meg azokat... Kettévágott gégével. De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani: `hisz én itt vagyok`... Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé. A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az õ idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén. Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért. A gyerekei ott állottak a ház elõtt, s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta õket. Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielõtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik. Két csendõr állott meg a kapuban. Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta. Neki a szeme se hunyorított. A csendõrök rászegzett szemmel jöttek az udvarra. - Járt maga a Varga-házba mámma? - kérdezte a fekete, az õrmester. - A Varga-házba? - szólott a katona nyugodtan. - Mégpedig ma. - Éppen ma? - Éppen ma. - Mer tegnap jártam. A csendõr a szemébe meresztette a szemét. - Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért. - Napszámért. Igen. - De mámma vót ott? - Mámma?... Minek lettem vóna ma. - Mi van a zsebedbe? - kiáltott rá a másik csendõr. A katona hidegen odanézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendõnek a csücske lógott ki s véres volt. Nyugodtan kihúzta s gondolkozott, micsoda vér ez. - Hogy magyarázza ezt? - szólott az õrmester. - Hogy? - szólott a katona. - Ki vele! - s a két csendõr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillanatban használhassák. A katona csendesen elmosolyodott, s mintha nem törõdött volna velük. - Megvágta magát a kisfiam. Az õ kezét törültem le vele. Be is kötöttem. A csendõrök meglepetve figyelték. A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellõl. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit, s nem is nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta. - Mér van bekötve a kezed, kisfiam? - kérdezte szépen az õrmester a gyereket. Az még nagyobbra nyitotta a szemét. - Én nem tudom - mondta s az apjára nézett. - Édesapám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres. Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kisfia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte... - No fiam - mondta -, most csendõrkézre adtál. Akkor odafordult bizalmas egyszerûen a két csendõrhöz, a fekete õrmesterhez. - Hát én vótam... csendõr urak... A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak õ maga nem volt megrémülve. Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét. - Hát tuggya, csendõr úr - mondta mégis, gyerekes mentegetõzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát -, azelõtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra... Ha édesanyám csirkét ölt... vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom... de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amirõl nehéz osztán idehaza leszokni... Mikor indulni kellett a csendõrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták. Akkor végignyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött, s kétségbeesett tekintettel nézett a kisfiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett. - Fiam - mondta -, kisfiam! hoztam neked egy kis mézest... idesanyádtul kérd el... A gyerek felnézett az anyjára, s õ azalatt gyorsan kiment a kapun. (1916)

 
Névnaposaink
 
Karakterem
Lilia Amoris másodéves (vámpír) diáklány
 
Kedvenc linkjeim
 
Beszélgesünk!
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Eddigi látogatók
Indulás: 2004-09-02
 

A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!