romantika (francia)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
1. irodalom, művészet, zene klasszicizmus ellen hatásaként a 19 sz. elején uralomra jutott szépirodalmi és művészeti irányzat, amelyet a szigorú, zárt szabályok elvetése, a képzelet szabad szárnyalása jellemeznek
2. eszményekért, magasztos célokért való lelkesedés; nagy érzések iránti vonzódás, fogékonyság
3. álmodozás, rajongás a nem mindennapiért; kalandvágy
4. a valóság önámító megszépítése; regényesség

Irodalmi fogalmak kisszótára:
A XIX. sz. első kétharmadának uralkodó irodalmi és művészeti irányzata, korszakfogalma. Először Angliában használják jelzőként a romantikus (romantic) szót a festői táj, a regényes jellem v. esemény minősítésére a XVII. sz. folyamán a francia nyelvben a XVII:-XVIII. sz. fordulóján bukkan fel a kalandos történetek megjelölésére. A romantikus költészet (irodalom) kifejezést először Friedrich Schlegel használta olyan költészetre, amely az elkülönült műfajokat egyesíti, a költészetet bátran vegyíti az élettel, a filozófiával, a prózával, a népköltészettel. A romantika szó jelentéstartalma jó ideig kiterjedt az ókorit követő egész irodalomra; Dante, Petrarca, Shakespeare is romantikusnak számított ilyen értelemben. Az 1820-as évektől vált a klasszicizmus után fellépő és annak elveit elvető irodalmi irányzat elnevezésévé. A művész teljes szabadságát hirdette meg: felszabadulást a klasszicizmus diktálta szabályosság és megkötöttség alól. Az érzelmi élet teljes szabadságát deklaráló szentimentalizmus és a német Sturm und Drang - más irányzatokkal együtt - is előzményének tekinthető, ezért nevezik ezt a korszakot preromantikának. Már ekkor megfogalmazódott számos olyan elv, amelynek teljes kibontakozása a romantikában következett be. A művészi szabadság, az érzelem szabadsága mellett fontos vonás volt az egyéniség kultusza, mely a zsenielméletben teljesedett ki. A műalkotást csodálatos folyamatnak tartották, amely a gondolkodásnál magasabb rendű ihletből származik, ezért minden kötöttségtől mentes; az alkotás létrehozása nem racionális, hanem természetfeletti tevékenység.
A romantika meghirdette az érzelmek és a szenvedélyek jogát, nem riadt vissza a legvégzetesebb szenvedély ábrázolásától sem. A romantikus életérzésnek fontos eleme volt a világ minden dolgával való egyetemes együttérzés, a természet és az emberi világ együttes átélése, a természet szépségének és az emberi érzéseknek az együttlátása, a romantikus szimpátia. (Pl. Vörösmarty Mihály szerint a Föld "keseredve viseli" fiainak harcát, az egész természet együttérez a csatákban elhulló emberek fájdalmával.) A romantikus szimpátiát gyakran a lírai részvét helyettesíti. A racionális stílus helyébe képekben gazdag, zeneien áradó, patetikus előadásmód lépett; ezekben nagy szerepet játszottak a merész ellentétek, a színes metaforák, a költői képek. Az irodalom a képekben gazdag stílus révén a festői hatásokra, a verselés szabadsága révén pedig a zenei hatásokra törekedett. Ugyanakkor a romantikus festészet és zene gyakran irodalmi témákat fejezett ki. A romantikus alkotást nagyfokú szubjektivizmus jellemezte, művét az alkotó vallomásként fogta fel: ez hozta létre a romantikában a verses és a prózai énregényt, a drámai költeményt, valamint megteremtette a gazdag cselekményű, váratlan fordulatokat hozó kalandos regények, elbeszélések, drámai művek sorozatát. Kedvelt volt az egzotikus témák és tájak megjelenítése, valamint a nagyfokú érdeklődés a történelem iránt, amelynek változásait a romantikusok a szenvedélyes és végletes alakok megrajzolásával törekedtek megeleveníteni. A romantika teremtette meg a történelmi regényt (Walter Scott) és a nagy szenvedélyeket bemutató verses kisepikát (Miczkiewicz, Vörösmarty Mihály). Elvetette a klasszicizmus nyugodt és statikus jellegű ábrázolásmódját; a változást, a mozgalmasságot kívánta kifejezni. Az individuum (egyéniség) kultusza a sajátos, különleges vonások megragadásában nyilvánult meg. A romantika alkotói bátran éltek a jellemkontraszt lehetőségével; és az ellentétes erőket képviselő jellemek felnagyításával, az eszményítéssel (Victor Hugo, Jókai Mór). Az egyéniség előtérbe állítása az eredetiség elvéhez vezetett, amely az a művész számára az újszerűség keresését, sőt követelményét jelentette.
A romantika szorosan kapcsolódott a XIX. sz.-i nemzeti és nemzetiségi törekvésekhez és szabadságküzdelmekhez - így a magyar reformkorhoz is -, művészi kifejezője volt a nemzetállamok létrehozásán fáradozó mozgalmaknak. A nemzeti jelleg kutatása fordította az érdeklődést a népköltészet felé.
A romantika első korszaka nagyjából az 1810-20-as évekig tartott, kiemelkedő alakjai a Schlegel-fivérek, Novalis. Velük egy időben alkotott a klasszicista Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich von Schiller, akik többnyire elítélőleg nyilatkoztak a romantikáról, ám számos alkotásuk a nem német irodalmakban a romantika kifejlődését segítette elő. Az angol romantikusok közül jelentős William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge; az angol ihletésű amerikai romantikusok közül a Bronte-nővérek emelkedtek ki. Franciaországban Francois René Chateaubriand és Madame de Stael a romantika előfutárai. A romantika második hulláma az 1810-es évek után - a Szent Szövetség uralta Európában - jelentkezett, nagy alakjai az angol George Gordon Byron, Percy Bysshe Shelley, John Keats, a német Heinrich Heine, Friedrich Hölderlin, Heinrich von Kleist, Ernst Theodor Amadaus Hoffmann, az orosz Alekszandr Szergejevics Puskin, Mihail Jurjevics Lermontov, a lengyel Adam Miczkiewicz, a román Mihai Eminescu, az olasz Alessandro Manzoni, Magyarországon Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály. (Az európai második hullám a magyar romantika első korszakával esett egybe.) A harmadik korszakra tehető a francia romantikus líra további kibontakozása [Lamartine, Victor Hugo); a regényírók közül George Sand emelkedik ki. A magyar romantika második nagy korszaka az 1830-40-es évekre esik (Vörösmarty Mihály, Bajza József, a korai Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór). Az 1848-as forradalmakban a romantika vezető alakjai politikai szerepet is vállaltak, s e forradalmak bukása egyszersmind a legtöbb európai irodalomban az irányzat végét is jelentette. Ezért egyes kutatók az 1848 után jelentkező romantikát már utóromantikának nevezik. A romantika zenetörténetileg Európában operák, programszimfóniák, koncertnyitányok és dalok irodalmi témáinak együttese; ezekben a távoli - archaikus, misztikus, egzotikus, kísérteties v. folklorisztikus - témákban valósul meg a szubjektivizmus, az egyéniség határtalan kitárulkozása. Legnagyobb művészei a szimfónikus zenében korszaknyitó Ludwig van Beethoven, a dalformákban Franz Schubert, a zongoraművészetben Robert Schumann, Frédéric Chopin, Liszt Ferenc, Johannes Brahms, az operában Giuseppe Verdí, Pjotr Iljics Csajkovszkij, Magyarországon Erkel Ferenc.
A képzőművészetben a romantika az akadémizmus és a neoklasszicizmus elleni fellépésben bontakozott ki. Előhírnöke Francisco Goya volt, legnagyobb hatású mesterei William Turner, Théodore Géricault, Eugéne Delacroix. Magyarországon a festészetben előfutára Kisfaludy Károly, legnagyobb alakja Munkácsy Mihály volt.

szentimentalizmus (angol, latin)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
1. irodalom a 18. század végének és 19. század elejének irodalmi irányzata, amelyet a nagyfokú érzelgősség, érzelmesség jellemez
2. érzelgősség, szenvelgés
3. régies érzelmesség; erős fogékonyság az érzelmek iránt, hajlam az érzelmek tartós és mély befogadására

Irodalmi fogalmak kisszótára:
A XVIII-XIX. sz. fordulóján, a klasszicizmus és a romantika utáni irodalmi stílus; nem tartozik az alapvető művészeti irányzatok közé. Nevét az érzelmek kultuszáról kapta. Nem szakadt el a felvilágosodás eszmevilágától, de kiemelten kezelte az egyéniség belső érzelmi gazdagságát. Sokan egyenlőségjelet tesznek a szentimentalizmus és a preromantika közé, holott az utóbbi tágabb jelenség, a preromantikába belefér a szentimentalizmus, de fordítva ez nem igaz. A XVIII. sz. második felének irodalmi képlete rendkívül bonyolult, több stílusirányzat keveredik, és ezek nem különíthetők el élesen egymástól. Vonásaik még az egyes alkotók műveiben is keverednek az illető nemzeti irodalom sajátos helyzetétől függően. Ezeknek az összetevőknek csak az egyike a szentimentalizmus. Rendszerint fiatal hősök tragikus bukását ábrázolják, mégpedig nem az egyéniségben gyökerező alkati okok, hanem társadalmi tényezők miatt. Erőteljes társadalomkritika jellemzi Jean-Jacques Rousseau Vallomásait, amely a polgári individualizmus és jellemábrázolás új fejezetét nyitotta meg. Sikerét magyarázza, hogy általános életérzés kapott benne irodalmi kifejeződést. Legfontosabb műfaja az énregény, vallomásregény, amelyben a napló és a levélforma a bensőséges érzelemvilág kifejezésére szolgál, pl. Richardson, Sterne, Goldsmith, Goethe műveiben.
Magyarországon 1780-1800 között jelentkezett, részint. az eredeti angol, francia és német művek, de főleg fordítások és szabad átdolgozások révén. Szentimentalistának számított a költészetben Dayka Gábor, Verseghy Ferenc. Kármán József Fanni hagyományai c. levélregényében a nagy európai példákhoz kapcsolódó, témában, felépítésben és stílusban egyaránt jellegzetes szentimentalista művet alkotott.

szimbólum (görög)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
1. jelkép, jel
2. vallás hitvallás

szonett (olasz)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
irodalom 14 sorból álló, meghatározott rímképletű költemény, amely rendszerint két négysoros és két háromsoros szakaszra tagozódik
Irodalmi fogalmak kisszótára:
14 soros, szigorúan kötött versforma. A XIII. sz. első felében keletkezett a szicíliai udvari költészetben, a XV - XVI. sz. - ra már divatossá vált Európa-szerte. Rímképlete eredetileg abab abab cdc dcd. A négysoros szakaszokban gyakoriak az ölelkező rímek: abba abba. Alaptípusai a Petrarca- és Shakespeare - szonettek. A Shakespeare-szonettek rímképlete: abab cdcd efef gg, az íráskép versszaktagolás nélküli, csak az utolsó két versszak különül el a többitől. A petrarcai szonetteket gyakran - Itáliában már a XII-XIV. sz.-ban - olyan ciklusokban szerkesztették, amelyek nemcsak tartalmilag kapcsolódtak egymáshoz, hanem az azonos rímképletű versek rímei is egybecsengtek; ezeket nevezték kezdetben szonettláncoknak, majd szonettkoszorúnak. A szonettkoszorú meghatározott számú pontosan 15 szonettből áll; ahol a 15. Szonettet a megelőző 14 első sorai adják: e 15.- et mesterszonettnek nevezik (pl. József Attila: A Kozmosz éneke). A XIX. sz.-ban a szonettnek olyan válfajai is kialakultak, amely végképp átalakította a Shakespeare - szonett strófaszerkezetét. Ezeknek egyike a terza rima szonett, amely nálunk csak műfordításban ismert (pl. Percy Bysshe Shelley: Óda a Nyugati Szélhez). Másik válfaja a sonettesse (pl. Arthur Rimbaud verse ugyanezzel a címmel), ennek strófaszerkezete 3-3-4-4 v. 4-3-3-4 tagolású. A tükörszonett a szonett összekapcsolása a sonettesseszel, versszakszerkezete: 4-4-3-3-3-3-4-4. Az utóbbiak 14 soros változatok, de Itáliában már a XVI. sz.-tól keletkezett számtalan toldott szonett v. farkos szonett, amely a 14 soros alapformához egy, három v. négy újabb sort kapcsol.
Magyarországon az első szonettet Faludi Ferenc írta, A pipárul címmel. A XIX. sz.-ban több szonett született Csokonai Vitéz Mihály és Kazinczy Ferenc tollából. Igazából a Nyugat első nemzedékének költőinél (Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula) honosodott meg. A Magyar szonett történetében kimagasló József Attila Hazám ciklusa, Szabó Lőrinc egész könyvnyi tücsökzenéje, valamint Weöres Sándor Átváltozások c. ciklusa.

tradíció (latin)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
1. hagyomány
2. hagyományos felfogás, szokás

tragédia (görög)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
1. irodalom, színház mély emberi küzdelmet ábrázoló drámai mű, amely legtöbbször a hős pusztulásával végződik; szomorújáték
2. nagy szerencsétlenség, borzalmas esemény
3. gyászos, szomorú esemény

tragikum (görög, latin)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
1. irodalom, színház művészi alkotásban, elsősorban drámában olyan helyzet, amelyben valamely emberi nagyság ellentétbe, összeütközésbe kerül a világgal (viládrenddel, sorssal, társadalmi és erkölcsi törvényekkel stb.) és szükségszerűen elbukik
2. irodalom ennek az összeütközésnek megrendítő és felemelő jellege
3. egy élő, kiváló egyén bukása, ennek megrendítő és felemelő jellege
4. tragikus sors, végzet
5. megrendítő, gyászos mozzanat

Irodalmi fogalmak kisszótára:
Platón még az ,"emberiség átká"-nak nevezte a tragédiát, de Arisztotelész Poétikájában, e műfaj már a legjelentősebbek egyikét megillető figyelmet kapott. Szerinte a tragikum lényege, hogy az ember a boldogságból a szerencsétlenségbe hull, a katarzisnak jótékony, esztétikai-erkölcsi hatása van. A középkorban a klasszikus tragédia a elhalásával az elmélet írók nem vetették fel a tragikum kérdését. Az Erzsébet-kor tragédiái alapján a német Lessing elméleti kutatásaiban megállapította, hogy a tragikum lényege a félelem, a rettegés valami szörnyű dologtól, amely velünk is megtörténhet. Goethe erre támaszkodva különös erővel hangsúlyozta a tragikumban az ésszerűség megvalósításának mozzanatát. Hegel mutatta ki az antik és romantikus tragédia különbségeit. Schelling már modern tragikum elméletek kidolgozói közé tartozott: azt az emberi szabadság és az objektív külvilág harcából vezette le, hangsúlyozta a megbékélés mozzanatát, és nem esztétikai, hanem történetfilozófiai kategóriaként kezelte. Schopenhauer szerint a tragikum az akarat önpusztítása és öntagadása, Kierkegaardnál erkölcsi jellegű, Camus szerint maga az emberi élet tragikus, és a tragikum az egyén eredendő bűne, amelyet mindig magán visel.

virágénekek

Irodalmi fogalmak kisszótára:
A régebbi magyar költészet szerelmi-erotikus témájú lírai dala. Elnevezését a virágnyelv szimbolikája (a szeretett kedves virágnevekkel való illetése - violám, rózsám, virágom stb.) nyomán kapta. Két fő válfaja a finoman udvarló modorú udvari virágénekek és a latrikánus költemények (pajkos éneknek is nevezett, a ledér v. prostituált hölgyekkel átélt parázna kalandokat megverselő dalok és az obszcén asszonycsúfolók). Magyarországon a XVIII.sz.-ig e dalokat irodalomalattinak tekintették; az egyházak erkölcstelennek bélyegezték, éneklésüket, lejegyzésüket és terjesztésüket tiltották. A fennmaradt szövegemlékek hiányosak; a kutatások csak feltevésekre szorítkoznak. A XII. sz.-tól a magyar királyi udvarban feltehetően megfordultak a nyugati lovagi költészet vándordalnokai; Galeotto Marzio is megemlíti, hogy Mátyás király asztalánál is daloltak magyar nyelvű szerelmes éneket. A legkorábbi (1490 körüli) Soproni virágének kétsornyi, ismeretlen szerzőtől származó tőredék:

Virág, tudjad, tűled el kell mennem,
És te íretted kell gyászba öltözem.

1541-ben Sylvester János azt írja, hogy a magyarság járatos "kiváltképp az virágínekekben", amelyek tartalmilag ugyan "alá-valók" és "ganéj"-k, de "mellyekben csudálhatja minden níp a Magyar nípnek elmijínek éles voltát az lelísben, melly nem egyíb, hanem Magyar poesis"; stílusuk dicséretes: "az beszídnek nemesenn való szerzísit" példázzák. A kutatók körében vita folyik akörül, hogy létezett-e Magyarországon már Balassi Bálintot megelőzően is udvari virágének. A virágének másik, latrikánus válfajának Balassit megelőző léte nem vitatott, legelső fennmaradt emléke az 1505-ben, teljes strófában lejegyzett Körmöcbányai táncszó.

vízió (latin)

Idegen szavak és kifejezések szótára:
1. látomás, jelenés
2. érzékcsalódás, káprázat
3. rémkép, rémlátomás
4. művészet látomásszerű, mozgalmas kép (az alkotó művész képzeletében)

zsoltár (görög, latin)

Irodalmi fogalmak kisszótára:
Az ókori héber irodalomban feltehetően először a pusztai, majd a jeruzsálemi Szentély liturgiájának használatára keletkezett dalok. Ezeket énekelték hajdan a leviták (Lévi törzsének tagjai, akik többek közt a kórust is alkották) a Szentélyben, miközben az oltár 15 lépcsőjén fokról fokra felfelé léptek. Leggyakrabban visszatérő felkiáltása a "Hallelujah" (Dicsérjétek az örökkévalót!). A zsoltárok éneklési módja nem maradt fenn, annak ellenére, hogy dallamjegyei a hagyományos bibliakiadásokban olvashatók. A jeruzsálemi második Szentély pusztulása után (i.sz. 70.) a rabbik döntés alapján tilos volt a pusztulás emlékére a zsoltárokat a hagyományos módon énekelni. 150 zsoltárt az ószövetségi Zsoltárok könyve őrzött meg. A hagyomány a legtöbbet Dávid királynak tulajdonítja, másokat Mózesnek, Salamonnak stb. A költemények között sokféle szöveg található (bevonuló, magasztaló, hálaadó stb.). A zsidó istentiszteletből a zsoltárokat átvette a keresztény egyház, s liturgiájának alapjává tette. A középkori miseliturgia szerint a klérus bevonulásakor, a szentlecke után, felajánláskor és áldozáskor énekeltek zsoltárokat. A forma fejlődésének új lendületet adott a reformáció. Luther a protestáns liturgiában fontos szerepet szánt a nemzeti nyelvű gyülekezeti énekeknek, s ezek közt a zsoltárparafrázisoknak. A protestáns verses zsoltárfeldolgozások Magyarországon már a XVI. sz. első felében elterjedtek; első nevesebb költője Sztárai Mihály volt. A teljes zsoltárkönyvet elsőként magyarra Bogáti Fazakas Miklós, a legmagasabb színvonalon pedig Szenci Molnár Albert ültette át. A zsoltárok hangvétele, érzésvilága és formai sajátosságai a világi költészetet is befolyásolták (pl. Babits Mihály Zsoltár férfihangra, Zsoltár gyermekhangra).