Életem halála

Karjaimban fekszel, még alszol. A gyertya fénye halványan megvilágítja arcod. Nem mozdulsz, nem dobog szíved sem. Halott vagy. Mindketten meghaltunk. Élőhalottakká lettünk, az éjszaka teremtményeivé. Ahogy halvány arcodat nézem, nyugodtság tölt el. Boldogság. Ha élnék, azt kívánnám, soha ne érjen véget ez a pillanat. De így nem kívánom. Hiszen már megkaptam az örökkévalóságot. És elégedett vagyok. Teljes mértékben. Itt vagy mellettem. Semmi nem szakíthatja szét a szerelmünket. Tőled kaptam az életem, a halálomért cserében. De nem bántam meg. Emlékszem arra a napra. Akkor még naiv voltam, nem sejtettem semmit arról, hogy ki is vagy valójában. Azt hittem ismerlek.
Éjjel volt. Mindig éjjel találkoztunk. Együtt sétáltunk a csillagfényes éjszakában. Fáztam. Te rámadtad a kabátodat, és magadhoz öleltél. Így sétáltunk órákon át. Mindenféléről beszélgettünk. Jól megértettük egymást. Elkezdett csöpögni az eső. Aztán egyre jobban. Hirtelen azt vettük észre, hogy már tombolt a vihar. Pár másodperc alatt átáztunk. Felajánlottad, menjünk hozzád. Beleegyeztem. Elkezdtünk rohanni. Hihetetlenül gyorsan futottál. Hamar kifulladtam. Észrevetted. Meg akartál állni, de én makacs voltam. Rámnéztél, én rád. Aztán egy váratlan mozdulattal felkaptál a karodba, és futni kezdtél velem. A nyakadba csimpaszkodtam, és csak nevettem. Mit meg nem tettél értem! Bőrig ázva, szakadó esőben, velem a kezedben rohantál a főutcán.
Egy romos, régi épülethez vittél. Az ajtónál letettél, és megcsókoltál. Akkor éreztem először az igazi csók ízét. A bőröd hideg volt, akár a jég, de ajkad tűzként perzselte ajkamat. A vénáimban lüktetett egy érzés, amihez foghatót még nem éltem. Azonnal rájöttem, mi is az. Szerelem. Igazi, halálos szerelem. Percekig csak álltunk, nem számított semmi, és senki. Eljöhetett volna a világvége, nem vettük volna észre. Aztán valamiért eltoltalak magamtól. A szemedbe néztem. Valami furcsa láng rejtőzött benne, amit aggályok nyomtak el. Miután észrevetted magad, lesütötted a szemed. Féltettél. Alig múltam tizenkilenc. Talán bűntudatod volt, talán kislányként tekintettél rám, holott már rég nem voltam az. Kinyitottad az ajtót, és magad előtt bevezettél a lakásba. Sötét volt, nem láttam semmit. Hallottam, ahogy elmentél mellőlem. Gyertyákat gyújtottál. Régies, egyetlen helyiségből álló ház volt. Nem volt villany. Viszont annál több gyertya, ami titokzatossá tette a szobát. Az ablakokat fekete fólia takarta le. A bútorzatot egy baldachinos ágy, és egy asztal képezte. Tűzet gyújtottál a kandallóban. Az ágy alól elővettél egy bőröndöt. Zavarban voltál, miközben felém nyújtottál egy törölközőt, és egy gyönyörű, bár régi ruhát. Bordó volt. A kedvenc színem. Máig megvan. Nem kérdeztem semmit, hogy honnan van. Elfordultál, és mondtad, hogy vegyem fel. De nem azt tettem. Leraktam a ruhát az ágyra, mögéd léptem, és a válladat fogva megfordítottalak. Nem szóltam semmit, csak néztelek. Az arcodon vízcseppek csillantak. Ideges voltál, és fáztál. Éreztem a remegésed, amikor hozzádértem. Ránéztem a vizes ingedre, majd mélyen a szemedbe néztem. A kezeim maguktól cslekedtek. Lassan gombolni kezdtem az ingedet. Vízesen tapadt fehér bőrődre, de engedett nekem, és lekerült rólad. Végig húztam mellkasodon finoman a körmeimet, amitől borzongás járt végig téged. Becsuktad szemeid. Csak erre vártam. Magamhoz húztalak, és átöleltelek. Csókolni kezdtelek. Mindenhol. Ezt már nem bírtad. Szájoncsókoltál, olyan mohón, és kiéhezetten, mint előtted senki más. Amit eddig nem mertél megtenni, arra bíztattalak. Elvesztettük a kontrollt testünk felett. Az agyunk helyett szívünk mozgatott minket. A saját elfojtott vágyunk vezetett minket. Minden felesleges ruha lekerült rólunk. És ekkor derült ki minden.
Tested testemmel eggyé vált, és eljuttattalak a csúcsra. De megváltoztál. Feltört belőled az állat. Szó szerint. Megváltozott az arcod, eltorzult. Két szemfogad meghosszabodott, tekinteted a nyakamra siklott. Nem szóltam. Nem lepődtem meg. Nem reagáltam. Csak néztelek. Egyre közelebb húzodtál a nyakamhoz. Nme tudom miért, de hozzáértem az arcodhoz. Mintha egy álomból ébredtél volna. Elhúzódtál tőlem, és átkozni kezdted magad, hogy miért vagy ilyen ostoba. Mindketten felöltöztünk. Próbáltalak csitítani, de nem sikerült. Szinte tomboltál. Aztán megnyugodtál valamelyest. Sikerült kihúznom belőled a titkot. A titkot, ami annyira mart belülről. Halandó életemből erre emlékszem. De tisztábban, mint bármi másra.
- Halhatatlan vagyok. Vámpír. Az éjjel gyermeke. Ezért nem találkozhattunk, csak napnyugta után. Ha napsugár ér, meghalok. Ezért vagyok ilyen sápadt. Mások vérét szívom. Embereket ölök. És majdnem megöltelek téged is. Hogy lehetek ilyen ostoba? Ha egy vámpír teljes gyönyört él át, akkor állattá válik. Rögtön késztetést érez az ivásra. És én majdnem ittam belőled! Nem szabadott volna! Hogy is felejthettem el? Nem szabadott volna elveszteni a fejem! Hiszen tudtam, hogy ez lesz! Átkozott szerelem! Istenverte vágyak! - teljesen kiakadtál. Én átöleltelek. Nagyon halkan beszéltem. Suttogtam
- Nem baj! Css! Nem a te hibád. A természetedé. Ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy gyilkos vagy. Hogy vért iszol. Attól én szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Bármit megteszek, csak együtt lehessünk! Bármit érted! - egy ideig csendben ültünk az ágyon. Te törted meg a csendet. Hangodra összerezzentem, habár lágyan szóltál.
- Imádlak téged. Szeretlek. De ez a szerelem elveszett. Csak egy kiút van, de erre nem kényszeríthetlek.
- Mi az? Bármit megtennék. Bármire hajlandó vagyok.
- Az egyetlen mód... az egyetlen mód az, ha meghalsz.
- Tessék?
- Ha meghal a lelked. Vámpírrá tehetlek. De ezzel elvenném az életed.
- Nem érdekel! Csak az a fontos, hogy melletted lehessek.
- De rengeteg mindent elveszítesz. Nem mehetsz többé a napra.
- Nem számít!
- Nem mehetsz templomba, és a kereszt érintése égetni fog.
- Nem számít!
- Itt kell hagynod mindent.
- Nem számít!
- Vért kell innod.
- Nem számít!
- Ölnöd kell.
- Nem számít.
- Nem lehet gyerekünk.
- Neked nem lehetnek kicsi vámpírjaid?
- Nem. A vámpírok meddők.
- Nem számít! Semmi sem számít, csak veled lehessek! Itt hagyok mindent, és mindenkit. Te vagy az egyetlen, aki érdekel! Nem vagyok ártatlan. Már öltem. És nem bántam meg. Tégy vámpírrá! - amikor ezt a két szót kimondtam, démoni mosolyra húzta ajkait.
- Rendben. Vámpírrá teszlek. De az emberi jellemzőidet meghagyom. - mondta, és ismét átformálódott az arca. Ránézett a nyakamra, kivillantotta fogait, és elkezdte szívni a vérem. Pár másodpercig éreztem még a fájdalmat, majd elájultam. A legközelebbi emlékemben már vámpír vagyok. Megtapintottam az arcomat. Éreztem, hogy más vagyok. Rád néztem. Elmosolyodtam, és oda mentem hozzád. Végignéztél rajtam. Azt mondtad, gyönyörű vagyok. Én nem válaszoltam, csak megcsókoltalak. Az események már sodortak magukkal...
Azóta boldog vagyok. 53 év... semmit sem változtunk. A nappalokon egy-egy sötét pincébe zárkózva tesszük azt, amit a vágyaink diktálnak. Éjjeleken együtt vadászunk. 53 éve tombol bennünk a szenvedély és a szerelem. Nem tudunk egymás nélkül élni.
Mocorogni kezdesz. Olyan édes vagy álmosan!
- Éhes vagyok. Mennyi az idő? - kérdezed, és végig nyalod a nyakam.
- Napnyugtáig még van egy óránk.
- Egy óra... egy óra hosszú idő. Sok minden belefér... - mondod, és megcsókolsz, miközben gombolni kezded a ruhám...