Hadrianus, Publius Aelius: (76–138) hispaniai származású római császár (117–138). 107-ben a frissen kialakított Pannonia Inferior provincia helytartója, 112-ben pedig athéni arkhón. Császárként felhagyott Traianus hódító politikájával, és inkább a meglevô határok biztosítására törekedett (Hadrianus-fal Britanniában). Uralkodásának egyetlen nagyobb katonai akciója a Bar Kochba-fölkelés leverése volt. A senatussal igen rossz viszonyban volt, ezért sok idôt töltött Rómától távol, tiburi villájában vagy a tartományokban. Különösen Görögországot kedvelte, görögbarátsága nemcsak nagyszabású athéni építkezésekben, hanem apróságokban is megnyilvánult: ô volt az elsô császár, aki görög mintára szakállt viselt.

Hamilkar Barkas: Karthágó egyik legnagyobb hadvezére, Hannibál apja. Harcolt az elsô pun háborúban, s bár vereséget nem szenvedett, és szilárdan tartotta magát Szicíliában, 241-ben mégis tetô alá hozta a békét Rómával. Ezután egy numidiai zsoldoslázadást elfojtva Hispaniába indult, hogy annak elfoglalásával készítse fel hazáját a Róma elleni visszavágásra. 229-ben egy helyi törzzsel vívott csatában vesztette életét.

Hammurapi: az Óbabilóni Birodalom legjelentôsebb, sémi nomád eredetű uralkodója a 18. sz. elsô felében. Uralkodásának kezdetén Babilón fennhatósága még nagyon kis területre terjedt ki, végül egész Mezopotámiát és Észak-Szíriát is meghódította. Híressé vált törvénykönyve, amelyet egy két méter magas dioritoszlopra véstek föl, 282 mintaítéletbôl áll. Mint legfôbb bíróhoz, még a legalacsonyabb rangú alattvalói is fordulhattak hozzá kérésükkel, panaszukkal. Intézkedéseibôl kitűnik, hogy valóban az árvák és gyengék védelmét tartotta szem elôtt.

Hannibál: (Kr. e. 247/6–183) pun hadvezér, Róma legnagyobb ellenfele, aki Livius leírása szerint már gyermekkorában esküt tett, hogy örökre gyűlölni fogja Rómát. Merészen átkelt az Alpokon, és váratlan támadásának lendületével a második pun háború elsô éveiben sorozatos vereségeket mért a római seregekre. (218-ban a Ticinus és Trebia folyóknál, 217-ben a Trasimenus tó mellett, 216-ban Cannaenál.) Végül azonban Scipio Africanustól 202-ben Zama mellett vereséget szenvedett, és meg-alázó békét kellett kötnie. A harcot azonban nem adta föl, és 195-ig Karthágóban, majd miután onnan menekülnie kellett, III. Antiokhosz udvarában szervezte a Róma-ellenes összefogást. 183-ban, amikor vendéglátója, Prusziasz bithüniai király hajlandó lett volna kiadni a rómaiaknak, inkább önkezével vetett véget életének.

Harmodiosz: lásd Arisztogeitón.

Hasdrubal: (?–Kr. e. 229) karthágói hadvezér, Hamilkar Barkas halála után a hispaniai pun seregek fôvezére. Ô kötötte a rómaiakkal az ún. Iberius–szerzôdést, amely a két hatalom érdekszférájának határaként az Ebró folyót jelölte ki.

Hasdrubal: karthágói hadvezér, Hannibál öccse. A második pun háborúban Hispaniát védte a rómaiakkal szemben, majd bátyja hívására ô is átkelt az Alpokon, hogy felmentô sereget vigyen Hannibálnak, de egy levele az ellenség kezébe került, és haditervének ismeretében könnyen megsemmisítették seregét.

Hatsepszut (Maatkaré): a nagy hódító, I. Thotmesz lánya, féltestvérének, II. Thotmesznek a felesége, III. Thotmesz gyámjaként pedig Egyiptom uralkodónôje (Kr. e. 1488–1463). Mindig férfinak ábrázoltatta magát. A hódító politikával szakított, de uralkodása idején egyiptomi expedíció indult Puntba, a mai Szomáliába. III. Thotmeszt évtizedekig tartó tétlenségre kárhoztatta, aki aztán trónra kerülve felgyülemlett indulatait úgy vezette le, hogy Hatsepszut nevét minden műemlékérôl kivakartatta.

Hattusilis, III.: hettita király (Kr. e. 1275–1250). Az elsô uralkodó, akinek önéletrajza is fennmaradt. A qadesi csata után, 1269-ben békét kötött II. Ramszesszel, amelyet a fáraó és a hettita királylány házassága pecsételt meg. Tulajdonképpen kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, szövetségkötést jelentett ez a béke, melyet fennállása során egyik fél sem szegett meg. Az egész ókori egyiptomi történelemben ez az egyetlen békeszerzôdés.

Heródes, I., Nagy: (Kr. e. 73–Kr. u. 4.) Júdea királya. A rómaiak segítségével került hatalomra Kr. e. 37-ben. Hatalma kegyetlen zsarnoksággal párosult: egyik feleségét és két fiát is megölette. Ô rendelte el a betlehemi gyermekgyilkosságot is.

Héródész Attikosz: (101–177) görög mágnás, híres és megbecsült szónok, akit Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok tanításával bíztak meg. Emlékét ôrzik nagyszerű épületei, pl. az athéni Akropolisz lejtôjén található odeion (koncertterem).

Hérodotosz: (Kr. e. 484–425 k.) elôkelô halikarnasszoszi származású író és utazó, akit Cicero nyomán a "történetírás atyja"-ként tartunk számon. Munkájában a görög–perzsa háborúk történetét írta meg, azok minden elôzményével együtt. Alapos kutatásokat végzett ennek érdekében, a legtöbb helyszínt sze-mélyesen is felkereste. Művébôl felolvasásokat tartott az athéni panathénaia ünnepen, és hatalmas sikert aratott vele.

Hérosztratosz: a hagyomány szerint azon az éjszakán, amelyen Alexandrosz született, felgyújtotta az epheszoszi Artemisz-templomot, csak azért, hogy neve örökre fennmaradjon. Tettéért természetesen halállal lakolt.

Hierón, I.: (Kr. e. 540/525–466) Szüraküszai türannosza (478-tól), 474-ben Küménél legyôzte a dél felé törô etruszkokat. Városát a nyugati görögség kulturális-szellemi központjává tette.

Hierón, II.: (Kr. e. 306. k.–215) hadvezér, 275/74-tôl Szürakuszai ura, aki késôbb felvette a Szicília királya címet is. A pun háborúkban Róma szövetségese volt.

Hipparkhosz: Peiszisztratosz türannosz fia, a művészetek és tudományok barátja, aki 514-ben áldozatul esett Harmodiosz és Arisztogeitón merényletének.

Hippiasz: Peiszisztratosz türannosz fia és utóda: 528–510 között szelíd, bölcs uralmat gyakorolt, nagy gondot fordított a szellemi élet fejlesztésére (Anakreónt és Szimonidészt Athénba hívta), de az ellene elkövetett merénylet után zsarnok módjára viselkedett, a perzsákkal lépett összeköttetésbe. 510-ben a spártai segítséggel visszatérô Alkmaiónidák Attika elhagyására kényszerítették. 490-ben, az elsô görög–perzsa háborúban Dareiosz kalauza.

Hirám: türoszi király a Kr. e. 10. században. A nyugati irányú föníciai kolonizáció kezdeményezôje. Különösen szoros gazdasági kapcsolatot alakított ki Salamonnal, akinek templomépítkezéseihez cédrusfákat, pénzt és mesterembereket bocsátott rendelkezésére, cserébe pedig búzát és olajat kapott.

Homérosz: legendás görög költô, az ún. sötét korra vonatkozó legfontosabb forrásunk, az Iliász és Odüsszeia szerzôje. Tekintélyének köszönhetôen már az ókorban is bizonyító anyagként használták tudományos kérdésekben. Művei a legalapvetôbb iskolai tananyaghoz tartoztak, bár archaikus nyelvezete miatt már az ókorban sem értették teljesen, és kommentálni kellett. Személyérôl semmi biztosat nem lehet tudni, nagyszámú fennmaradt portréja a hellénisztikus kori fantázia terméke csupán.

Honorius: (384–423) az elsô nyugatrómai császár (395-tôl). 408-ig Stilicho régenssége alatt állt, akit ekkor kivégeztetett. Amikor a gót Alarik elfoglalta és kifosztotta Rómát, ô már Ravennában székelt, amely uralkodása alatt a Nyugatrómai Birodalom fôvárosa lett.

Hortensius Hortalus, Quintus: római államférfi, Kr. e. 287-ben dictator: ekkor a városból kivonult népet rávette, hogy térjen vissza Rómába. Azzal, hogy a népgyűlések határozatait törvényerejűnek ismerte el, lezárult a patriciusok és plebejusok harca (Lex Hortensia).

Hüperbolosz: demagóg athéni politikus a peloponnészoszi háború idején. Kleón halála után a démosz vezére lett, ám Kr. e. 417-ben az Athénban utoljára alkalmazott osztrakiszmosszal száműzték, majd 411-ben Szamosz szigetén az oligarchák megölték.

Imhotep: héliopoliszi fôpap, Dzsószer fáraó tehetséges írnoka és építésze, a szakkarai lépcsôs piramis tervezôje. Alakja az idôk folyamán egyre legendásabbá vált, a késôkorban már istenként tisztelték, a görögök pedig Aszklépiosszal azonosították.

Ipuwer: memphiszi arisztokrata író, aki intelmeiben élénk színekkel ábrázolja az elsô átmeneti kor (kb. Kr. e. 2150–2040) zűrzavaros állapotát. A szöveg újbirodalmi másolat, valószínűleg többszöri átdolgozása az eredetinek.

Iszokratész: (Kr. e. 436–338) athéni szónok, aki azonban ideges természete és gyenge hangja miatt sohasem lépett a nyilvánosság elé, mégis nagy hatású beszédeket írt, és szónoklattant tanított. A rhétorikus próza egyik legnagyobb mesterének tartották. Politikusként Démoszthenész ellenfele, mindig azt a hatalmat támogatta, amelyik képesnek látszott az egész görögség összefogására. Ezért üdvözölte nagy lelkesedéssel II. Philipposz makedón király khairóneiai gyôzelmét is.

Iustinianus, Flavius Petrus Sabbatius: (482–565) bizánci császár (527–565). Gyakorlatilag közel 50 évet uralkodott, mert már jóval hivatalos trónra lépte elôtt is ô irányította a birodalmat. Császárként hatalmas energiával látott munkához: összeállította az egész római jogot magába foglaló Codex Iustinianust, erôdöket építtetett, és elkészült az Hagia Szophia is. Nagy erôfeszítések árán megpróbálta helyreállítani az egész római birodalmat, de kísérlete kudarcba fulladt, és a végsôkig kimerítette Bizáncot. Uralmának mind dicsôséges, mind pedig árnyékos oldalait tökéletesen bemutatja Kaiszareiai Prokopiosz.

Jordanes: 6. századi gót vagy alán származású író. A gótokról szóló, Cassiodorus művébôl készített kivonata fontos forrás, de a rómaiakról szóló könyve csapnivalóan rossz kompiláció.

Josephus Flavius (Jószéf ben Matithjáhu): (37–100) arámi és görög nyelven alkotó zsidó történetíró. Hadvezérként részt vett a zsidó háborúban (66–70), de hamarosan fogságba esett (67). Vespasianus szabadon engedte, mivel megjósolta a római hadvezér uralomra jutását (innen a Flavius név). Ezután részt vett a rómaiak hadjáratában szülôvárosa ellen. Írói munkájának bevallott célja volt, hogy a felkelés után Róma és a zsidó nép kölcsönös megértésén munkálkodjék. Görög nyelven írta meg a hét könyvbôl áló Peri tu Iudaiku polemu (A zsidó háború) és a húsz könyvbôl álló Iudaiké arkhaiologia (A zsidók története, a világ teremtésétôl Nero koráig) c. műveit, amelyekben népe történelmének más népekével azonos értékét hangsúlyozta.

Júdás Makkabeus (Júda Makkábi): "Kalapácsos" Júdás. A Szeleukida Birodalomba került palesztinai zsidók függetlenségi harcának vezetôje Kr. e. 166–160 között. Ôt ugyan 160-ban megölték, de a nemzeti felkelést nem tudták teljesen megtörni, ami 142-ben Palesztina függetlenségéhez vezetett.

Jugurtha: (Kr. e. 160 u.–104) Numidia királya, véres trónviszályban szerezte meg a hatalmat. Numantia ostrománál a rómaiak oldalán harcolt és kiismerte a római hadseregvezetés gyengéit és megvesztegethetôségét. (Híressé vált mondása: Ó, eladó ez a város, és hamar elpusztul, ha vevôjére lel!) Ezt használta ki a Róma ellen folytatott, hosszan elhúzódó háborúban (111–105), ami akkor dôlt el Róma javára, amikor Marius és Sulla vette át a római seregek vezetését az afrikai hadszíntéren. Jugurthát diadalmenetben vitték végig Rómán, majd megfojtották.

Julianus Apostata, Flavius Claudius: (332–363) római császár (361–363). Nagy Constantinus unokaöccse. Ötéves korában egész rokonságát lemészárolták, hogy Constantinus fiainak trónöröklését biztosítsák. Ôt 15 éven át szigorú ôrizetben tartva keresztény hitre nevelték. 351-ben Constantinus Galliába küldte, ahol kitűnô hadvezérnek bizonyult, és nagy népszerűségre tett szert. 360-ban császárnak kiáltották ki, és csak Constantinus váratlan halálának köszönhetô, hogy nem került sor újra belháborúra. A birodalom megerôsítését a kereszténység visszaszorításától remélte, s intézkedéseket hozott a pogány intézmények feltámasztása érdekében (innen a hitehagyott – Apostata – melléknév), de utolsó lehelletével maga is elismerte ennek sikertelenségét (Gyôztél, Galileai!). A szaszanidák elleni harcban vesztette életét.

Justinus, Marcus Junianus: a 2–3. században élt római történetíró. Pompeius Trogus hatalmas világtörténeti munkájából készített kivonatot, amelyben az ókorban ismert összes nép történetét összefoglalta. Az ókorban készült világkrónikák közül ez az egy maradt ránk épségben, a középkorban nagyon sokat használták.

Kalliasz: Athén egyik leggazdagabb polgára. Kr. e. 449-ben Artaxerxész perzsa királyhoz küldték követségbe, és megkötötte a róla elnevezett békét, amely lezárta a perzsa háborúkat.

Kalliszthenész: (Kr. e. 370–327) görög történetíró, Arisztotelész unokaöccse. Udvari történészként részt vett Nagy Sándor hadjárataiban, és megírta az Alexandru praxeisz (Nagy Sándor tettei) c. művét, amelyben a királyt a pánhellénizmus harcosaként ünnepelte és teljesítményét dicsôítette. E munkája lesz a késôbbi Nagy Sándor-legenda kiindulópontja. 327-ben kivégezték, mivel nem volt hajlandó Nagy Sándort istenként tisztelni.

Kambüszész: perzsa uralkodó (Kr. e. 529–522). Apjától, Kürosztól nagy és erôs birodalmat örökölve Egyiptom leigázását tűzte ki céljául. Az 525-ben vívott peluszioni csata és Memphisz elfoglalása után egészen Núbiáig meghódította az országot. Felvette a fáraói titulatúrát, s tiszteletben tartotta az egyiptomi vallást, bár a papsággal ellentétbe került. Egy Perzsiában kitört lázadás hírére hazaindult, és útközben meghalt.

Khariklész: a peloponnészoszi háború egyik flottaparancsnoka, Athén eleste után a harminc zsarnok egyik legbefolyásosabb tagja.

Kharondasz: a szicíliai Katané híres törvényhozója a Kr. e. 6. században.

Kheopsz (Hufu): Kr. e. 2600 körül élt egyiptomi fáraó. A legkorábbi és legnagyobb gízai piramis építtetôje, akinek csupán egy 5 cm nagyságú szobrocskája maradt ránk. Monumentális síremlékének építéséhez nem volt szükség a nép teljes kiszipolyozására, mint ezt Hérodotosz állítja. A késôbbi hagyomány nagyra tartotta irodalmi munkásságát, de errôl biztos adataink nincsenek.

Khephrén (Khafré): egyiptomi fáraó, aki a második legnagyobb piramist építtette, Hérodotosz szerint Kheopsz testvére, valószínűleg azonban inkább a fia. Életérôl szinte semmit sem lehet tudni. Arcvonásait a szfinx ôrizte meg.

Kimón: (Kr. e. 510–450) Spárta-barát athéni politikus és hadvezér. Miltiadész fia, akinek azzal kellett kezdenie pályafutását, hogy befizette az apjára kirótt 50 talentum bírságot. Legnagyobb gyôzelmét 468-ban az Eurümedón torkolatánál aratta a túlerôben levô perzsa flotta fölött. 461-ben osztrakizálták.

Kleiszthenész: athéni államférfi a Kr. e. 6. század végén. Az arisztokrata Alkmaiónida Megaklész fia, akit az athéni demokrácia megalkotójaként tartunk számon. Száműzetésébôl hazatérve, ellentétbe került Athénban az Iszagorasz vezette arisztokratákkal. Reformjaival (Kr. e. 509–507) a maga oldalára állította a démoszt, mivel a nemzetségi arisztokraták hatalmát csökkentve szabaddá tette az utat a demokrácia kiteljedéséhez. Athén közigazgatását a területi elv alapján szervezte át. Feltehetôleg ô vezette be a cserépszavazást.

Kleitosz: Nagy Sándor makedón lovasvezére, aki Kr. e. 334-ben a Granikosznál vívott csatában megmentette a király életét, de Nagy Sándor 328-ban egy ivászat során agyonütötte ôt, mert nem tartotta magát a keleties udvari ceremóniához.

Kleón: (?–Kr. e. 422) hírhedt athéni demagóg a peloponnészoszi háború idején. Bár tímár lévén a hadvezetéshez mit sem értett, mégis mindig a háború folytatása mellett agitált. Amphipolisz alatt esett el 422-ben. Arisztophanész Lovagok c. darabjában figurázta ki.

Kleopátra: (Kr. e. 69–30) ezen a néven a hetedik Ptolemaida, a független Egyiptom utolsó hellénisztikus uralkodója (Kr. e. 51–30). Saját öccséhez, XIII. Ptolemaioszhoz kellett volna feleségül mennie, de annak gyámjai elűzték az udvarból. Ekkor (Kr. e. 48-ban) érkezett Egyiptomba Caesar, aki a testvérek vitájában Kleopátra pártjára állt, ô pedig Caesar szeretôje lett, egy gyermekkel ajándékozva meg ôt. Késôbb Antoniust ejtette rabul, akit sikerült hellénisztikus uralkodóvá formálnia. Actium után vele együtt vállalta a halált. Okos, vonzó és népszerű uralkodó volt, az egyetlen a Ptolemaidák közül, aki tudott egyiptomiul.

Kleophón: athéni demagóg, a peloponnészoszi háború végén a béke konok ellenzôje.

Kritiasz: (Kr. e. 460 k.–403 k.) athéni arisztokrata államférfi, Szókratész tanítványaként szofista filozófus, Platón nagybátyja. 411-ben szélsôséges oligarchaként száműzetésbe kényszerült, és csak 404-ben térhetett vissza Athénba, amikor a harminc zsarnok legbefolyásosabb tagjává nôtte ki magát. A Thraszübulosz ellen Munükhiánál vívott csatában esett el 403-ban. Művelt szónok és költô volt, de műveibôl csak apró töredékek maradtak fenn. Az egyikben azt mondja, az isteneket egy igen bölcs ember találta föl, hogy az embereket visszatartsa a bűnözéstôl.

Kroiszosz: Lüdia utolsó, mesés gazdagságú királya (Kr. e. 560–547). Kis-Ázsiának szinte egész nyugati felére kiterjesztette hatalmát, elsôként hódította meg a partvidék görög városait. Bôkezűen támogatta az epheszoszi Artemiszion újjáépítését, és gazdag ajándékokkal halmozta el Delphoit. Apollón kétértelmű jóslatára (ha átléped a Halüszt, nagy birodalmat semmisítesz meg) hallgatva megtámadta Kürosz Perzsiáját, és ebbe belebukott, fôvárosa, Szardeisz is az ellenség kezére jutott.

Ktésziasz: (Kr. e. 5. sz. közepe–390 k.) görög orvos Artaxerxész Mnémón perzsa király szolgálatában, aki hazájába visszatérve megírta Perzsia történetét, művébôl azonban csak töredékek és kivonatok maradtak ránk.

Külón: athéni arisztokrata politikus, aki 632-ben sikertelen kísérletet tett a türannisz bevezetésére. (Apósa, a megarai Theagenész szintén türannosz volt.) Az Alkmaiónida Megaklész körülzárta ôt és híveit az Akropoliszon, és bár szabad elvonulást ígért, mégis sokakat lemészároltatott, pedig ellenfelei az istenek oltárainál kerestek menedéket.

Kürosz: a Perzsa Birodalom megalapítója, uralkodója (Kr. e. 559–529). A méd uralom alatt álló Perzsiát ô szabadította fel, legyôzve Asztüagész méd uralkodót. Az iráni fennsík meghódítása után 546-ban Kroiszosz király Lüdiáját, 539-ben pedig Nabu-naid Babilónját foglalta el. Alattvalóival emberségesen bánt, megengedte pl. a babilóni fogságban levô zsidóknak, hogy hazatérjenek. 529-ben egy hadjárat alkalmával vesztette életét, majd ôsei székhelyén, Paszagardaiban temették el.

Leónidasz: Thermopülainál a Xerxész elleni küzdelemben elesett spártai uralkodó (Kr. e. 488–480). 300 spártaiból és néhány ezer szövetségesbôl álló seregével több perzsa támadást visszavert a szorosban, de Ephialtész árulása után a szövetségeseket – a kifejezetten maradni szándékozó thespiaiak kivételével – elküldte, és csak honfitársait tartotta maga mellett a kilátástalan küzdelemben. Hérodotosz leírása szerint Xerxész a gyôzelmet még így is csak 20 000 katonájának elvesztése árán tudta kivívni, és ezért Leónidasznak a csatatéren megtalált holttestérôl levágatta és karóra húzatta a fejét. Leónidasz emlékére kôoroszlánt, elesett bajtársai tiszteletére pedig oszlopokat állítottak a csata helyszínén.

Lepidus, Marcus Aemilius: (Kr. e. 90–12) Caesar híve és lovassági parancsnoka, halála után pontifex maximus. A 2. triumviratus tagjaként Africát kapta, de nem jelentett komoly veszélyt Antoniusra vagy Octavianusra a polgárháború során.

Licinius Stolo, Caius: római plebejus politikus, Kr. e. 376–367 között néptribunus. 367-ben Lucius Sextius Lateranus nevű tribunustársával benyújtott törvényjavaslata jelentôs lépés a plebejus érdekérvényesítésben: az adósok haladékot kaptak a további törlesztésre, az addig kifizetett kamatokat pedig beszámították az adósság összegébe, az ager publicusból bérelhetô földek nagyságát 500 iugerumban maximalizálták, és ettôl kezdve minden évben az egyik consulnak a plebejusok közül kellett kikerülnie.

Livia: Octavianus-Augustus felesége, házasságukból nem született utód. Okos politikus asszony volt. Megmutatkozott ez abban, hogy elsô házasságából született gyermekének, Tiberiusnak biztosítani tudta a hatalmat. Sokan intrikusnak tartották, s azzal vádolták, hogy felbujtóként részt vett Augustus unokáinak meggyilkolásában.

Livius, Titus: (Kr. e. 59– Kr. u. 17) a császári udvarban dolgozó, de alapjában köztársasági beállítottságú történetíró. Róma történetét A Város alapításától (Ab Urbe condita) címmel Kr. e. 9-ig írta meg összesen 142 könyvben, amelyek közül 35 maradt ránk teljes egészében.

Lucullus, Lucius Licinius: (Kr. e. 117–56) római hadvezér, életművész. A mithridatészi háborúkban szerzett hírnevet magának, ám a harmadik mithridatészi háborúban nem az ellenség, hanem saját katonái gyôzték le és kényszerítették visszafordulásra. Miután a senatus mást bízott meg a háború folytatásával, ô visszavonult a politikától. Ettôl kezdve csodálatos kincsekkel megrakott palotájában csak a művészeteknek, az irodalomnak és fényűzô lakomáinak élt.