Damoklész: Dionüsziosz szürakuszai türannosz kegyence, aki hatalmáért és gazdagságáért irigyelte urát, ezért az uralkodó ünnepi lakomát szolgáltatott fel neki, miközben egy lószôrrel felfüggesztett kardot lógatott a feje fölött, jelezve a szerencse és élvezet közben leselkedô veszélyt.

Dareiosz (Darajawaus), I.: perzsa uralkodó (Kr. e. 521–486), Kambüszész testôrparancsnokából vált az Akhaimenida dinasztia legjelentôsebb tagjává. Uralkodása elején egy sor lázadó és királyjelölt leverése után sikerült helyreállítania és megszilárdítania a birodalom egységét. Az erôs központi kormányzattól függô húsz szatrapia belsô önállóságát, helyi kultúrtradícióit meghagyta, s különösen szívén viselte Egyiptom sorsát. Egységes adózást vezetett be, hatalmas úthálózatot és a Nílust a Vörös-tengerrel összekötô csatornát építtetett. Sikeres hódító hadjáratokat vezetett Szküthia, Arménia, Thrákia területére, Marathónnál azonban vereséget szenvedett a görögöktôl.

Dávid: zsidó uralkodó a Kr. e. 10. sz. elsô felében. Betlehemben született apja, Iszái legkisebb fiaként, majd Saul király udvari dalnoka lett. Katonai pályafutása a Góliát felett aratott diadallal kezdôdött. Sámuel próféta még Saul életében királlyá kente, de Saul haragja elôl menekülni kényszerült. Miután Saul elesett a filiszteusok elleni harcban, elôször Júda, majd pedig Izrael királya lett. Elfoglalta és székhelyévé tette Jeruzsálemet, amelyet ettôl kezdve Dávid városának neveztek. Itt szervezte meg az ország vallási központját, zsoldosseregével hódító háborúkat is indított. Királysága Izrael és Júda történetének csúcspontját jelentette.

Decebal: dák király az 1. sz. második felében. Terjeszkedô politikája következtében ellentétbe került Rómával. Kezdetben sikereket is elért (Domitianusszal szemben), és a római fennhatóság színleges elismerésével tovább uralkodhatott, de Traianus végül legyôzte, királyságát felszámolta és Dacia provincia néven a birodalomhoz csatolta. Decebal 106-ban öngyilkos lett. A hadjárat eseményeit a Traianus-oszlop domborművei örökítik meg.

Decius: három azonos nevű (Publius Decius Mus) római hadvezér (apa 340-ben, fiú 279-ben és unoka 259-ben), akik a római sereg gyôzelme érdekében a latinok, az etruszkok és a Pürrhosz elleni háborúban önként feláldozták magukat az isteneknek (devotio).

Decius: (195–251) sirmiumi származású katonacsászár (249–251), aki keresztényüldözései miatt vált hírhedtté. Fiával együtt a germánok ellen harcolva vesztette életét. (Ô volt az egyetlen római császár, aki külsô ellenséggel folytatott csatában esett el.)

Démétriosz Poliorkétész: (Kr. e. 336 k.–283 k.) makedón hadvezér, a diadokhoszok egyike. A Poliorkétész (Városostromló) nevet Rhodosz sikertelen ostromával érdemelte ki, az itt felvonultatott ostromgépei ugyanis nagy csodálatot váltottak ki. Apjával, Antigonosszal együtt döntô vereséget szenvedett az ellenük szövetkezett többi diadokhosztól (Kr. e. 301, ipszoszi csata). Rövid idôre megszerezte a makedón királyságot, de tartósan megatartani csak fia, Antigonosz Gonatasz tudta. Szeleukosz foglyaként halt meg 283-ban.

Démoszthenész: (Kr. e. 384–322) bár dúsgazdag fegyvergyáros fia volt, gyámjai kisemmizték vagyonából, és hogy ezt visszaszerezze, szónoklattant tanult. Hatalmas önfegyelemmel javította beszédhibáit: állítólag köveket helyezett nyelve alá, és úgy szónokolt a zúgó tengerparton. Kezdettôl fogva elszántan küzdött a terjeszkedô makedón nagyhatalom ellen. II. Philipposz elleni szónoklataival műfajt teremtett: a philippikát. A lamiai háború után, menekülés közben lett öngyilkos.

Diocletianus, Caius Aurelius Valerius: (245 k.–316) római császár (284–305). Katonasorból emelkedett a trónig. Átszervezte a provinciák igazgatását (3 dioecesis, 12 praefectura, 101 provincia), különválasztotta a katonai és polgári irányítást, s hatalmas méretű keresztényüldözéseket szervezett. Felismerte a principatus rendszerének tarthatatlanságát, és társcsászárává tette Maximianust. A két augustus maga mellé vett egy-egy caesart (Galeriust és Constantius Chlorust). Azonban az így megszervezett tetrarchia sem biztosította a hatalom átadásának zavartalanságát. Ô maga ugyan uralkodásának 20. évfordulóját megünnepelve önként lemondott császári címérôl, és erre sikerült rávennie Maximianust is, de spalatói visszavonultságában még meg kellett érnie az újabb polgárháborút.

Diodórosz: szicíliai származású történetíró a Kr. e. 1. században. Történeti könyvtár (Bibliothéké) c. műve részletesen tárgyalja a Kr. e. 5–4. századi görög történelmet, és röviden utal a korabeli római eseményekre is.

Diodotos Tryphón (Salvius): szír rabszolga és csillagjós. A második szicíliai rabszolgafelkelés (Kr. e. 104–101) vezetôje a sziget keleti felén.

Dionüsziosz, I.: (Kr. e. 430 k.–367) Szürakuszai türannosza (405–367). Állandó és igencsak változó sikerű háborúkat folytatott a karthágóiak ellen. Hadakozott Magna Graecia többi görög városával, sôt Épeirosszal is. Elsôként építtetett öt evezôsoros hajókat. Hírhedtté zsarnoki kegyetlenkedései miatt vált, azonos nevű fia azonban ezen a téren még ôt is messze túlszárnyalta.

Dionüsziosz Halikarnasszeusz: görög rhétor és történetíró a Kr. e. 1. században. Római régiségek (Rhómaikhé arkhaiologia) c. művében Itália és Róma korai történetét dolgozta fel Kr. e. 264-ig. Csak az elsô 11 könyv maradt fenn, a többit kivonatokból ismerjük.

Domitianus, Titus Flavius: (51–96) római császár (81–96). Apja és testvére nem engedték a tehetséges ifjút szóhoz jutni az állam ügyeinek intézésében, sôt még a hadseregben sem alkalmazták, ami ôt rendkívül elkeserítette és embergyűlölôvé tette. Fölvette a dominus et deus címet, csak belsô bizalmasaira hallgatva kormányozott, és ezzel maga ellen hangolta a senatusi arisztokráciát. A katonaságot azonban a zsold jelentôs emelésével maga mellé állította. Összeesküvés áldozata lett, emlékét megátkozták (damnatio memoriae).

Domitius Ahenobarbus, Lucius: senatuspárti politikus Rómában, Caesar engesztelhetetlen ellenfele. Pompeius seregében esett el Pharszalosznál Kr. e. 48-ban.

Drakón: athéni törvényhozó (de nem arkhón), aki a szokásjogot írásba foglalta és a büntetôhatalmat az areioszpagoszra ruházta. 621-ben alkotott törvényei hírhedten szigorúak voltak ("vérrel írt törvények"), éppen ezért Szolón az emberölési törvény kivételével újakkal helyettesítette azokat.

Drusus, Marcus Livius: Kr. e. 122-ben néptribunus, aki megakadályozta C. Gracchus földtörvényének megvalósulását, ezért a "patronus senatus" címmel, 112-ben pedig a consuli tisztséggel jutalmazták.

Drusus, Nero Claudius: (Kr. e. 38–Kr. u. 9) római hadvezér, Augustus mostohafia. Germaniai hadi sikereit a halála után számára juttatott Germanicus melléknévvel ismerték el.

Dzsószer (Netjerihet): a III. dinasztia fáraója Kr. e. 2600 körül. Székhelyéül Memphiszt választotta, és annak közelében, Szakkarában építtette fel az elsô lépcsôs piramist.

Ehnaton (IV. Amenhotep): az "eretnek fáraó" (Kr. e. 1364–1347). Vallásreformot igyekezett végrehajtani (új fôisten a napkorongként ábrázolt Aton), és új fôvárost alapított Tell-el-Amarnában (Ahet-Aton). Elsôsorban az volt a célja, hogy a túl nagy befolyásra szert tett Ámon-papságot félreállítsa. A vallásreform és művészetpártolás (egyedül az ô idejében volt szabad az uralkodót is realisztikusan, sôt groteszkül ábrázolni!) mellett minden más feladatát elhanyagolta, és így Szíriában széthullott az elôdei által kiépített egyiptomi hegemónia. Halála után egész műve semmivé foszlott, sôt a már 200 éve uralkodó XVIII. dinasztia is alapjaiban megrendült. Amarnában fennmaradt levéltára a korszak egyik legfontosabb forrásgyűjteménye, naphimnusza pedig az egyiptomi költészet remeke.

Elagabalus (Heliogabalus): (204–222) római császár (218– 221). A papi nemzetségbôl származó szíriai arisztokrata Héliosz (Napisten) fôpapjaként lett császár, s a szír Napistent egyetemes birodalmi istenné kívánta tenni, ám az erôszakos orientalizálás a bukását eredményezte: a praetoriánusok agyonverték.

Epameinóndasz: (Kr. e. 418–362) thébai államférfi és hadvezér, aki a boiótiai szövetségi állam megteremtésével és a hadsereg átalakításával Thébát a harmadik görög nagyhatalommá tette. 371-ben kiprovokálta az összeütküzést Spártával, és az addig legyôzhetetlennek tartott spártai phalanxra Leuktra mellett az ún. ferde ék taktikájával súlyos vereséget mért. 362-ben a mantineiai csatában halálos sebet kapott.

Ephialtész: a trakhiszi ember, aki Thermopülainál Leónidasz hátába vezette a perzsákat. Kr. e. 469-ben árulóként kivégezték.

Ephialtész: athéni politikus, aki Kr. e. 462/1-ben elfogadott törvényével korlátozta az areioszpagosz hatáskörét. Ezt követôen orgyilkos merényletnek esett áldozatul.

Ephorosz: (Kr. e. 388/376–330) görög történetíró, az elsô görög egyetemes történeti mű (Közös tettek története – Hisztoriai koinón praxeón) szerzôje.

Eumenész Szótér, II.: Pergamon királya (Kr. e. 197–159), aki gyôzelmet aratott a galaták felett – ennek emlékére emelte a Pergamon-oltárt –, és a Rómával kötött szövetség révén hegemóniára tett szert Anatóliában.

Eunus: Szíriából származó rabszolga, az elsô szicíliai rabszolgalázadás (Kr. e. 134–132) vezetôje, akit a felkelôk királyuknak kiáltottak ki. Amikor elfogták és Rómába küldték, útközben meghalt.

Fabius Maximus, Quintus: (?–Kr. e. 203) római államférfi, hadvezér. Miután Hannibál elfoglalta Saguntumot, ô vitte Kar-thágóba a római hadüzenetet. 217-ben, a Trasimenus tónál elszenvedett vereség után dictatorrá választották, és ô, látva, hogy nyílt csatában aligha gyôzheti le ellenfelét, csak a nyomában járt mindig Hannibál seregeinek, de nem bocsátkozott harcba, inkább fárasztotta az ellenfelet. Halogató taktikájáról kapta a Cunctator melléknevet. 215-ben és 214-ben megválasztották consulnak, 204-ben pedig diadalmenetet tarthatott.

Fabius Pictor, Quintus: annalista történetíró a Kr. e. 3. és 2. sz. fordulóján. Róma történetét a kezdetektôl a saját koráig görög nyelven írta meg. Művét csak töredékesen ismerjük, de minden késôbbi történetíró forrásként használta.

Flaminius, Titus Quinctius: (Kr. e. 227. k.–174. k.) római politikus és hadvezér. Kr. e. 197-ben legyôzte V. Philipposz makedón királyt, majd 196-ban az iszthmoszi játékokon meghirdette a görög poliszok szabadságát, amivel Róma hegemóniáját biztosította a térségben. 195-ben legyôzte az utolsó spártai királyt, Nabiszt.

Florus: Hadrianus-korabeli történetíró, aki a királyoktól Augustusig írta meg Róma történetét. Stílusa dagályos, az események leírásában, idôrendjében pontatlan, történeti forrásként tehát értéktelen, de egészen a középkorig elôszeretettel használták.

Gallienus, Publius Licinius (Egnatius): (218–286) római császár (253–268). Valerianus császár fia, 253-tól társcsászára. A Római Birodalom egyik legválságosabb idôszakában került uralomra, és bár a késôbbi római történetírók nagyon befeketítették, mégis neki köszönhetô a válságból való lassú kiemelkedés. Katonai reformjai révén mozgékony, ütôképes hadseregcsoportok jöttek létre, amelyeket mindig ott lehetett bevetni, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. Amellett, hogy több barbár támadást visszavert, gondot fordított a közigazgatás átszervezésére, megszüntette a keresztényüldözéseket, és a keresz-tény vallást megtűrt vallásnak ismerte el.

Gallus, Cnaeus Cornelius: (Kr. e. 69–26) római elégiaköltô, aki aktívan részt vett a politikában is. A frissen meghódított Egyiptom provincia elsô helytartója, de hamarosan felségárulás vádjával elítélték és kivégezték. A ma a Szent Péter téren álló obeliszk talapzatán eredetileg az ô felirata volt látható.

Germanicus, Caius Iulius Caesar: (Kr. e. 15–Kr. u. 19) Antonius unokája, kiváló római hadvezér, Pannoniában, majd Germaniában aratott gyôzelmeket. Augustus halálhírére a katonák császárrá kiáltották ki, de ô nem fogadta ezt el, és a hadsereget a törvényes utód, Tiberius nevére eskette föl. Az új princeps azonban mégis féltékenyen nézte sikereit, és állítólag megmérgeztette.

Gracchus, Tiberius Sempronius: (Kr. e. 162–133) Kr. e. 133-ban néptribunus, aki maximálta az állami földek bérbevételi lehetôségét, hogy új parasztbirtokokat nyerjenek, így oldva meg a hadsereg katonaképes utánpótlását. A népgyűlés a földreform megvalósítására háromtagú bizottságot (a két Gracchus testvért és Appius Claudiust) jelölt ki. Amikor a szokástól eltérôen a következô évre is meg akarta választatni magát néptribunusnak, a senatorok egy csoprtja megtámadta és híveivel együtt megölte ôt.

Gracchus, Caius Sempronius: (Kr. e. 153–121) Kr. e. 123-ban néptribunus, testvérénél nagyobb sikerrel vehette fel a harcot a földreform érdekében, mert a következô évre is megválasztották, de végül Tiberiushoz hasonlóan el kellett buknia. Menekülés közben lett öngyilkos, és bár hivatalosan tilos volt gyászolni, késôbb mártírként, valóságos szentként tisztelte ôt a római nép.

Gudea: a II. lagasi dinasztia legjelentôsebb fejedelme a guti uralom idején Dél-Mezopotámiában. Ekkor vette kezdetét a sumér kulturális reneszánsz. Dioritból készült szobrai a sumér művészet legismertebb alkotásai közé tartoznak.