Bar Kochba (Simon bar-Koseba): A 132-ben kitört, harmadik nagy Róma-ellenes zsidó fölkelés vezetôje. Amikor Judea nagyobb részét felszabadította, messiásként fogadták, ekkor kapta a Csillag fia (Bar Kochba) nevet. A felkelés végsô leverésekor, 135-ben vesztette életét. A rómaiak a mozgalom elfojtása után kitiltották a zsidókat Jeruzsálembôl, amelyet Colonia Aelia Capitolina névre kereszteltek és római telepesekkel népesítettek be. Judeát is megfosztották nevétôl, és a provinciát Syria Palestina néven szervezték újjá.

Belisar: (505–565) germán származású hadvezér, 532-ben leverte a Nika-felkelést. Az utolsó jelentôs római hódító, Iustinianus császár az ô sikereire alapozta a Római Birodalom helyreállítására irányuló politikáját.

Bésszosz: perzsa hadvezér, Baktria akhaimenida szatrapája, aki a Nagy Sándor elôl menekülô III. Dareiosz perzsa királyt Kr. e. 330-ban megölette és IV. Artaxerxészként átvette az uralmat, a makedónok azonban elfogták és kivégezték.

Betsabé: a hettita Uriás, majd késôbb Dávid király felesége, Salamon anyja.

Boirebisztasz (Burebista): dák uralkodó a Kr. e. 1. sz. közepén. Elsôként neki sikerült egyesítenie és állammá szerveznie a dák törzseket, de halála után országa széthullott.

Boudicca: a kelta icenus törzs királynôje, aki Kr. u. 60-ban Róma-ellenes felkelést robbantott ki Britanniában.

Braszidasz: spártai hadvezér a peloponnészoszi háborúban. Kr. e. 422-ben Amphipolisznál ütközött meg a Kleón vezette athéni hadsereggel. A csatában mindkét hadvezér elesett.

Brennus: gall vezér, aki Kr. e. 387. július 18-án az Allia patak menti csatában megsemmisítô vereséget mért a rómaiakra, majd a Capitolium kivételével Rómát is elfoglalta és kifosztotta. Szállóigévé lett mondása: Vae victis! (Jaj a legyôzötteknek!).

Britannicus, Tiberius Claudius: Claudius császárnak Messalinától született fia. Amikor Claudius – Nero adoptálása ellenére – ôt akarta utódává tenni, Agrippina megmérgezte a császárt, Britannicust pedig ôrizetben tartotta.

Brutus, Lucius Iunius: a hagyomány szerint 509-ben L. Tarquinius Collatinusszal együtt ô volt az elsô consul, neki köszönhetô a királyság megdöntése. Valószínűleg személye és a dátum is fikció, de a legenda viszonylag korán kialakulhatott. Alakját a korai görög törvényhozókat jellemzô vonásokkal ruházták föl, az idôpontot pedig Kleiszthenészre való tekintettel választották meg. Az elűzött király fiával, Arunsszal vívott párviadalban esett el.

Brutus, Marcus Iunius: (Kr. e. 85–42) plebejus eredetű család sarja, rendíthetetlen köztársaságpárti politikus. Bár Cato elvbarátja és veje volt, a polgárháborúban pedig Pompeius oldalán harcolt, Caesar mégis megbocsátott neki, és 44-ben praetor urbanussá tette. Caesar legnagyobb megdöbbenésére ô is aktívan részt vett az ellene szôtt merényletben (innen a híres mondás: Et tu mi fili, Brute?!). Philippinél az elsô ütközetben még gyôzelmet aratott Octavianus seregrésze fölött, de a döntô összecsapásban alulmaradt, és csak öngyilkossággal tudta elkerülni, hogy fogságba essen.

Caesar, Caius Iulius: (Kr. e. 100–44) Róma legrégibb arisztokrata családjából származott, de apja révén Marius politikai örököse, néppárti elkötelezettségét pedig házasságával is hangsúlyozta: Cinna lányát vette feleségül. Hatalmas becsvágy hajtotta, céljai eléréséért minden áldozatra hajlandó volt. Kr. e. 60-ban Pompeiusszal és Crassusszal megegyezve létrehozta az elsô triumvirátust. Tehetséges politikus, és talán még tehetségesebb hadvezér. Meghódította Galliát, és gyôzött Pompeius ellen a pharszaloszi csatában. A senatustól dictatori címet kapott, melyet késôbb életfogytig meghosszabbítottak, a felajánlott rex (király) címet azonban visszautasította. Írásainak száraz stílusa ellenére a latin próza egyik kimagasló alakja, saját tetteinek lehetôség szerint elfogulatlan krónikása. Naptárreformja sikeres volt, a köztársaságot azonban nem sikerült megreformálnia, talán azért, mert túlzottan nyíltan változtatott, politikai ellenfeleit pedig nem semmisítette meg, hanem általában megkegyelmezett nekik. Halála után üstökös jelent meg az égen, amelyet Caesar megistenüléseként értelmeztek, ezért templomot emeltek számára a Forumon.

Caligula, Caius Caesar: (12–41) római császár (37–41). Germanicus és Agrippina fia, aki onnan kapta a nevét, hogy táborban született és nevelkedett, és a katonák csizmácskának (caligula) becézték. Uralomra jutva zsarnokként, sôt istenkirályként viselkedett: magát új napistennek nyilvánította, kultuszának ápolására papi testületet hozott létre, amelybe kedvenc lovát, Incitatust is beválasztotta. Elméje egyre inkább elborult, végül vérengzéseit megelégelve, összeesküvést szôttek ellene. Cassius Charea tribunus ölte meg.

Calpurnius, Lucius: plebejus származású római politikus, consul 133-ban. Ô verte le a szicíliai rabszolgafelkelést.

Camillus, Marcus Furius: (?–Kr. e. 364) római hadvezér, Kr. e. 396-ban, tízévi ostrom után elfoglalta Veii etruszk várost, majd 389-ben szétverte a Róma kifosztása után hazatérôben levô gallokat, és visszaszerezte tôlük az alliai csatában zsákmányolt hadijelvényeket. Ezután gondoskodott Róma újjáépítésérôl, amiért megkapta a megtisztelô pater patriae (a haza atyja) címet.

Caracalla, Marcus Aurelius Antoninus: (186–217) római császár (211–217). Septimius Severus fia, aki apja kívánsága ellenére nem volt hajlandó testvérével, Getával együtt uralkodni, hanem híveivel együtt kivégeztette ôt. Egész uralkodása alatt vérszomjas és kegyetlen maradt. Tehetséges hadvezér volt, és már szinte mániákusan utánozta Alexandroszt. Rövid uralkodásának legjelentôsebb tette a Constitutio Antoniniana kibocsátása, amelyben a birodalom szinte valamennyi szabad lakosának megadta a római polgárjogot, ez azonban ekkor már nem annyira elônyöket, mint inkább fokozott (adó)terheket jelentett. Nevét máig ôrzik az uralkodása alatt elkészült óriási fürdôk (termák) Rómában.

Cassius, Caius Longinus: római hadvezér, Crassus quaestoraként a parthus háborúban tüntette ki magát. A polgárháborúban Pompeius oldalán harcolt, és mint szicíliai flottaparancsnok kisebb gyôzelmet is aratott Caesar fölött, aki mindennek dacára megkegyelmezett neki. A Caesar elleni merényletet ô kezdeményezte, és tervének végrehajtásához mintegy 60 senatort nyert meg. A philippi csatában Antonius gyôzelmet aratott az ô seregteste felett, és elkeseredésében Cassius öngyilkos lett.

Cassius Charea: katonai tribunus, Caligula császár gyilkosa.

Cassius Dio Cocceianus: (160–235) római történetíró. 80 könyvbôl álló műve, amely a város alapításától kezdve egészen Kr. u. 229-ig beszélte el az eseményeket, csak töredékesen és kivonatok formájában maradt fenn. Legrészletesebben a hadi eseményeket és az udvari életet ábrázolta.

Catilina, Lucius Sergius: (Kr. e. 108–62) római kalandorpolitikus, aki már Sulla idején kitűnt kegyetlenségével. Többször is pályázott a consuli tisztségre, de amikor ezt nem sikerült törvényes eszközökkel elérnie, merényletekhez, polgárháborúhoz akart folyamodni. Cicero azonban a senatus ülésén leleplezte, majd felszámolta a szervezkedést. A felkelôk seregeit a Pistoria melletti csatában verték szét. Itt esett el Catilina is.

Cato, Marcus Porcius, Censorius: (Kr. e. 234–149) konzervatív római államférfi. Tizenéves korában már harcolt az Itáliába betörô Hannibál ellen, 195-ben homo novus létére consul lett, nyilvános működésének csúcspontja azonban 184-es censorsága volt. Puritán életvitelérôl és szigorú erkölcseirôl vált híressé. Sikertelenül próbálta megóvni Rómát a hellénisztikus görög befolyástól, öreg korában maga is kénytelen volt megtanulni görögül. Művei: De agricultura, Origines fontos források Itália történetére vonatkozóan. Híressé vált mondása: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Cato, Marcus Porcius, Minor Uticensis: (Kr. e. 95–46) az id. Cato dédunokája. A lehetô legkonzervatívabb köztársaságpárti politikus. Nagy tekintélynek örvendett, de consulnak nem választották meg. A polgárháborúban a látszólag a senatus érdekeit képviselô Pompeius oldalára állt, a pharszaloszi csata után Afrikába ment és Utica városának védelmét vállalta. Caesar thapszoszi gyôzelmének hírére öngyilkosságot követett el, és ezzel a köztársaság mártírjává lett.

Cicero, Marcus Tullius: (Kr. e. 106–43) lovagrendi származású politikus és szónok. Homo novusként 63-ban lett consul, és ebben a minôségében felszámolta a Catilina-összeesküvést. Tettének igencsak felemás következményei lettek: elôbb a haza atyja címmel tüntették ki, néhány év múlva viszont törvénytelennek minôsítették az eljárását, és elűzték ôt Rómából. A polgárháborúban Pompeius oldalára állt, de Caesar megkegyelmezett neki. Antonius azonban már nem volt ilyen elnézô: az ellene írt philippikákért Cicerónak életével kellett fizetnie, proscribálását Octavianus sem tudta megakadályozni.

Cincinnatus, Lucius Quinctius: az ôsi római egyszerűség és bátorság mintaképe. Kr. e. 460-ban consul volt, majd 458-ban ekéje mellôl szólították el, hogy vállalja a dictatorságot. Feladatát teljesítette, gyôzelmet aratott a szabinokon és aequuszokon, és 16 nap múltán letette hivatalát, majd visszavonult birtokára.

Cinna, Lucius Cornelius: néppárti vezetô Rómában. Amikor Sulla elűzte Rómából, sereggel tért vissza, s kegyetlenül bánt az optimatákkal, Marius halála után szinte egyeduralkodó lett Rómában. A következô évben ismét consullá választották. Kr. e. 87-tôl 84-ig consul, amikor elégedetlen katonái végeztek vele.

Claudius: (Kr. e. 10–Kr. u. 54) római császár (41–54). Apja révén Augustus, anyai ágon pedig Antonius leszármazottja. Betegessége miatt alkalmatlannak tartották az uralkodásra. Talán ezért élhette túl rokonai uralmát, és ezért találták megfelelônek a praetoriánusok Caligula meggyilkolása után arra, hogy árnyékcsászárnak tegyék meg. Uralkodása alatt hódították meg Britanniát, szervezték provinciává Thrákiát és Mauretániát. Tudós császár volt, aki behatóan foglalkozott Karthágó és az etruszkok történelmével, és bevezetett három új betűt a latin ábécébe.

Clodius Pulcher, Publius: (Kr. e. 92–52) radikális politikus Rómában. Patricius származása ellenére a népmozgalmak szervezôje-vezetôje lett, át is soroltatta magát a plebejusok közé, hogy néptribunus lehessen. Felforgató eszméivel és felfogadott bandáival terrorizálta a várost. Utcai zavargás során esett el.

Commodus, Marcus Aurelius Antoninus: (161–192) római császár (180–192). Marcus Aurelius császár fia és utóda, aki azonban apjától gyökeresen eltérô jellemű volt. Megjelenésében szeretett volna Héraklészhez hasonlítani, de tetteiben messze elmaradt mögötte. Az apja által kezdett dunai háborúkat gyorsan lezárta, Britanniában a kaledón törzsek támadásai miatt a határt délebbre vonta. Míg ô Rómában kegyetlenkedett, és egyre-másra megalázta a senatust, Itáliában pestis és éhínség tombolt. Uralmának és életének összeesküvés vetett véget. A senatus örök felejtésre, az emlékezetbôl való kitörlésre ítélte (damnatio memoriae).

Constantinus, I., Nagy: (272–337) római császár (306–337). Constantius Chlorus fia, aki azután, hogy a hadsereg császárrá kiáltotta ki (306), még 15 éven át küzdött a hatalom tényleges megszerzéséért. Liciniusszal szövetkezve 312-ben a Milvius-hídnál vívott ütközetben gyôzött Maxentius felett, és szövetségesével együtt 313-ban kiadta a milánói edictumot, amely a keresztény vallást a rómaival egyenjogúnak ismerte el, s késôbb is támogatta a keresztény befolyás terjedését, így például 321-ben a vasárnapot ünnepnappá nyilvánította. Bár ô maga nem volt keresztény (csak halálos ágyán keresztelkedett meg), és nem korlátozta a pogány római vallást, mégis ô elnökölhetett Niceában az elsô ökumenikus zsinaton (325-ben), sôt már életében valóságos szentként tisztelték. Constaninopolis megalapításával elindította a birodalmat a végleges kettészakadás útján.

Coriolanus, Cnaeus Marcius: a korai római történelem legendás hôse és hadvezére. Kr. e. 493-ban elfoglalta Coriolit, a volscusok fôvárosát, ám amikor 491-ben fellépett a plebejusok ellen, s száműzték Rómából, éppen a volscusokhoz menekült. Az ô seregük élén tért vissza Rómába, melynek ostromától csak anyja és felesége könyörgésére tekintett el. Ismét száműzetésbe vonult, s a volscusok megölték.

Cossus, Aulus Cornelius: Kr. e. 428-ban párviadalban megölte Tolumniust, Veii királyát, és ellensége fegyverzetét spolia optimaként felajánlotta Iuppiter Feretrius templomában.

Crassus, Marcus Licinius: (Kr. e. 115–53) optimata származású római politikus és hadvezér. Marius ellenfele, Sulla támogatója, az utóbbi által rendezett proscriptiók egyik legföbb haszonélvezôjeként hatalmas vagyonra tett szert. 72-ben praetorként leverte Spartacus lázadását, 70-ben consultársa Pompeiusnak, aki azonban dicsôségben nemsokára messze túlszárnyalta ôt, és így egyre inkább szembekerültek egymással. 60-ban Caesar kibékítette ôket egymással, és hárman titkos szövetségre léptek (elsô triumviratus). 55-ben megint Pompeiusszal viselte a consulságot, és hivatali ideje lejártával Syria provincia helytartóságát választotta, de a remélt kincsek helyett halálát lelte: 53-ban Carrhae mellett a parthusok bekerítették és megsemmisítô vereséget mértek seregére. Rajta kívül nemcsak fia és egész serege, de még a legiosasok is odavesztek, ami hallatlan szégyennek számított. A hadijelvényeket végül Augustusnak szolgáltatták vissza a parthusok.

Crixus: kelta gladiátor, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés másik vezére. Radikálisabb nézeteket képviselve különvált Spartacustól, s 72-ben egy vesztes csatában lelte halálát.

Curtius Rufus, Quintus: római történetíró az 1. században, aki tíz kötetben írta meg Nagy Sándor életét.