Aelius Aristeides: (Kr. e. 117–81) kis-ázsiai származású szónok. Legismertebb beszédében Rómát magasztalja, de érdekesek azok az írásai is, amelyekben hosszas betegségébôl való gyógyulását írja le.

Aetius, Flavius: (390 k.–454) a Nyugat-római Birodalom utolsó nagy hadvezére. Nagyon fiatalon praefectus praetorio, majd 429-ben magister utriusque militiae lett. A frankok és a gótok felett aratott gyôzelmei révén hatalmas befolyásra tett szert, a külföldi követek például nem is a császárhoz, III. Valentinianushoz, hanem hozzá érkeztek. A hunokkal sokáig jó viszonyban volt, hun seregeket többször is felhasznált a belsô hatalmi harcok során, de Attilát magára haragította azzal, hogy megtagadta tôle Honoria kezét. 451-ben gótokkal, frankokkal és burgundokkal szövetségben vereséget mért Attila seregeire. Népszerűsége ezután nôttön nôtt, de nemsokára udvari összeesküvés végzett vele: a császár saját kezűleg ölte meg.

Agathoklész: (Kr. e. 361–289) görög zsoldosvezér, 316-tól Szürakuszai türannosza. Egyszerű fazekas fiaként született Szicíliában, és szívós ravaszsággal, kíméletlenséggel tört célja felé. Szürakuszaiban elhitette magáról, hogy ô a demokrácia legodaadóbb híve, de aztán hatalmas vérfürdôt rendezett, és a város türannosza lett. Amikor a karthágóiak 311-ben ostromzár alá vették Szürakuszait, ô hatvan hajóval kitört, Afrikába hajózott, és saját hazájában támadta meg az ellenséget. (Merész haditerve szolgált késôbb mintául a rómaiaknak.) 306-ban felvette a szicíliaiak királya címet, s hatalmát 304-ben kiterjesztette az egész szigetre. 289-ben egyik unokája megmérgeztette.

Agészilaosz, II.: (Kr. e. 444–359) spártai király, aki alacsony termete és sántasága ellenére az egyik legkitűnôbb görög hadvezér volt. 397–395 között Kis-Ázsiában hadakozott a perzsa szatrapák, Tisszaphernész, Pharnabazosz és Tithrausztész ellen. 394-ben a korinthoszi háborúban Koróneiánál véres gyôzelmet aratott a boiót szövetség felett. Szenvedélyesen gyűlölte Thébát, több hadjáratot is vezetett a város ellen, de felemelkedését nem tudta megakadályozni: vereséget szenvedett a leuktrai és mantineiai csatákban is. A vele barátságban lévô Xenophón ôt tekintette az uralkodók mintaképének.

Agisz, I.: spártai király, hadvezér, sikerrel fejezte be a peloponnészoszi háborút. 413-ban elfoglalta Attikában Dekeleiát, és a háború végéig megszállva tartotta azt.

Agisz, III.: spártai király (Kr. e. 338–331), 333-ban sikertelen makedónellenes felkelést robbantott ki Görögországban. Antipatrosz az arkádiai Megalopolisznál gyôzte le 331-ben.

Agisz, IV.: reformer spártai király (Kr. e. 244–241), a nagybirtok felosztásával a földnélküliek között és a Lükurgosz-kori szigorú szabályok visszaállításával próbálta Spárta helyét megerôsíteni a görög államok között, terveit azonban II. Leónidasz vezetésével meghiúsították, s ôt kivégezték.

Agricola, Cnaeus Iulius: (40–93) római hadvezér. Nyilvános szereplését Nero alatt kezdte (68-ban praetor), de igazi felemelkedését annak köszönhette, hogy kezdettôl Vespasianust támogatta a hatalmi harcban. 77-ben consul, majd Britannia helytartójaként kiterjesztette a római uralmat Caledoniáig, és ezzel irigységet keltett Domitianusban, aki 84-ben visszahívta a szigetországból. Veje Tacitus volt, aki – valószínűleg elfogultan – mintaszerű helytartóként és a régi római erkölcsök ôreként mutatta be.

Agrippa, Marcus Vipsanius: (Kr. e. 63–12) Octavianus barátja, hadvezére (harcolt Philippinél, a perusiai háborúban, flottaparancsnokként Sextus Pompeiust, majd 31-ben Actiumnál Antoniust gyôzte le), a princeps veje, távollétében pedig helyettese, ezzel a római állam második embere. Döntô szerepe volt a principatus megteremtésében. Augustus hatalmának legfôbb támasza. Becsületessége, rendíthetetlen hűsége és szerénysége teljesen egyedülálló a római polgárháború történetében. Ô építtette a Pantheont. Augustus maga mondta fölötte a gyászbeszédet.

Agrippa, II.: (29–92) Judea utolsó királya. A Rómától függô uralkodó a zsidó háborúban a császár oldalán maradt.

Agrippina: (15–59) Germanicus és az id. Agrippina lánya, 49-tôl Claudius császár felesége. Elôzô házasságából született fiát, Lucius Domitiust Nero néven adoptáltatta férjével, majd megmérgezte a császárt. Hamarosan azonban saját fiával is szembekerült hatalomvágya miatt, de ez állítólag nem akadályozta meg abban, hogy vérfertôzô viszonyt folytasson vele. Végül Nero végeztette ki. Politikai emlékiratai nem maradtak ránk, de Tacitus még ismerte és fel is használta ezeket.

Aiszkhinész: (Kr. e. 389–315) görög szónok és politikus, Démoszthenésszel szemben a II. Philipposzt támogató makedón pártot képviselte Athénban.

Alarik: (370–410) nyugati gót király. Kezdetben Theodosius ellen harcolt, 395-ben Konstantinápolyt ostromolta, majd a Balkán-félszigeten pusztított. 403-ban Pollentia és Verona mellett vereséget szenvedett Stilichótól, de annak megölése után (408) Róma ellen vonult. Ekkor még beérte a hatalmas hadisarccal, 410-ben azonban már alaposan ki is fosztotta a várost. Nem sokkal ezután Dél-Itáliában halt meg.

Alexandrosz, III.: (356–323) Nagy Sándorként ismert világhódító hadvezér, II. Philipposz fia, 336-tól makedón uralkodó. Nevelôje Arisztotelész volt. Elôbb biztosította Makedónia vezetô szerepét a széttagolt görög világban, majd megsemmisítette a perzsa III. Dareiosz birodalmát. Legnagyobb gyôzelmeit Isszosznál (333) és Gaugamélánál (331) aratta. A meghódított területeket nemcsak leigázta, hanem a helyi és a makedón-görög elit egybeolvasztásával egységbe is akarta kovácsolni (szuszai menyegzô). Igyekezett minden meghódított országban alkalmazkodni a helyi szokásokhoz, Egyiptomban fáraóként, Perzsiában perzsa nagykirályként viselkedett, és ez ellenszenvet váltott ki honfitársaiban. Holttestét Egyiptomba szállították, sírja a római korban még látható volt Alexandriában, mára nyoma sem maradt.

Alkibiadész: (Kr. e. 450–404) görög politikus és hadvezér. Fiatalon árvaságra jutott, gyámja nagybátyja, Periklész lett. Megnyerô külsejű, szellemes és tehetséges, de nagyravágyó és hatalomra éhes ifjú egy ideig Szókratész tanítványa volt, aki 432-ben a poteidaiai csatában saját testével védelmezte sebesült növendékét, 424-ben Délionnál pedig Alkibiadész mentette meg mestere életét. A Spárta-ellenes radikális demokraták vezetôje. Miután belebukott a szicíliai kalandba, elôbb Spártába, majd a perzsa szatrapához, Tisszaphernészhez menekült, végül a négyszázak bukása után ismét Athén pártjára állt, és 411-ben Abüdosznál, 410-ben pedig Küzikosznál jelentôs gyôzelmeket vívott ki szülôhazája számára. Mivel köpönyegforgatónak tartották, az elsô kisebb kudarc után megvonták tôle a fôvezérséget, s újra perbe fogták. Ismét elmenekült, és végül 404-ben orgyilkosok végeztek vele.

Amenhotep, III.: (Kr. e. 1402–1364) politikusként semmit sem tett Egyiptomért, építtetôként annál inkább. Szinte minden szentélykörzetet tovább gyarapított (legnagyszerűbb a luxori templom), és felépíttette az Újbirodalom legnagyobb halotti templomát (ehhez tartoznak az ún. Memnón kolosszusok). Uralkodásának négy évtizede a béke, a jólét és virágzás, ugyanakkor a vihar elôtti csend idôszaka is.

Ammianus Marcellinus: (330–395) az ókor utolsó nagy történetíró egyénisége. Res gestae címmel megírta a császárok életrajzait Tacitus Historiaejának folytatásaként Nervától Valensig, azonban csak a 353–378 közötti évekre vonatkozó részek maradtak ránk. A kereszténység ellenfeleként az ideális uralkodót Julianus Apostata császárban látta.

Ancus Martius: Róma negyedik királya, állítólag Numa Pompilius unokája, és nagyapjához hasonlóan békeszeretô uralkodó (Ostia megalapítása). A hagyomány szerint uralkodása 640 és 616 közé esik, de vannak, akik kétségbevonják történelmi hitelességét, és mitikus hôst látnak benne.
Andriszkosz: makedóniai kézműves, aki egy Róma-ellenes mozgalom élén sikertelen kísérletet tett a makedón királyság visszaállítására (Kr. e. 151–149). Ez a felkelés szolgáltatta az ürügyet Rómának arra, hogy Makedóniát 148-ban provinciává tegye.

Antalkidasz: spártai államférfi a Kr. e. 4. században. Tiribazosz perzsa szatrapán keresztül elérte, hogy II. Artaxerxész Mnémón perzsa király spártai érdekeket szolgáló látszatbékét kényszerítsen a görögökre. A Kr. e. 387-ben kötött Antalkidasz-féle, azaz királybéke a korábbi szövetségi rendszereket megszüntetve visszaállította a görög államok függetlenségét és autonómiáját, de perzsa kézre juttatta a kis-ázsiai görög városokat és Ciprust. Amikor kegyvesztetté lett a perzsa királyi udvarban, önkezével vetett véget életének.

Antigonosz Monophthalmosz: (382–301) Alexandrosz hadvezére, a diadokhoszok egyike. Phrygia, Pamphülia és Lükia helytartójaként kísérletet tett egy kis-ázsiai birodalom létrehozására. 306-ban felvette a királyi címet, de a többi diadokhosz összefogott ellene, és hosszas háborúkban végül is legyôzték. 81 évesen a döntô ipszoszi csatában esett el. Ezután osztották fel véglegesen Nagy Sándor birodalmát. Mellékneve félszeműt jelent, de a görögök jótevônek (Euergetész) és megmentônek (Szótér) is nevezték.

Antiokhosz, I., Szótér: (Kr. e. 324–261) Szíria királya (280-261), I. Szeleukosz fia. Kalandos körülmények között feleségül vette Démétriosz Poliorkétész lányát, Sztratonikét, 279-ben pedig igen tartós békét kötött az Antigonidákkal. A Ptolemaidákkal sorozatos háborúkat viselt, legnagyobb haditette mégis a Kis-Ázsiába betörô kelták felett aratott gyôzelem (276), amelyért a Szótér (megmentô) melléknevet kapta.

Antiokhosz, III., Nagy: (Kr. e. 242–187) szíriai uralkodó (223–187). Nagy jelzôjét azzal érdemelte ki, hogy a teljesen összezsugorodott Szeleukida Birodalmat még egyszer hódító nagyhatalommá tudta tenni: 212 és 206 között keleti hadjáratában elfoglalta Arméniát, elismertette hatalmát Parthiával, Baktriával, sôt elérte Indiát és Arábiát is. Nyugat felé terjeszkedve, a Balkánon Róma ellenállásába ütközött (thermopülai és magnésziai vereségek), és így az apameiai békében (188) elvesztette hódításait.

Antipatrosz: (Kr. e. 400–319) makedón hadvezér. II. Philipposz követként küldte Athénba a khairóneiai csata elôtt és után. (Elôbb Démoszthenész vendégbarátja, utóbb elkeseredett ellenfele.) Amikor Alexandrosz ázsiai hadjáratára indult, ôt tette meg Makedónia kormányzójává, és ezt a feladatát is tökéletesen teljesítette: leverte a thrákok és a görögök felkelését. Alexandrosz halála után újból gyôzelmet aratott a görögök fölött (322, Lámia). Perdikkasz halála után, 312-ben ô lett a Nagy Sándor-i birodalom kormányzója.

Antiphón: (Kr. e. 480–411) attikai szónok és politikus. A 411-ben kirobbant oligarchikus puccskísérletben játszott szerepe miatt kivégezték.

Antoninus Pius: (86–161) római császár (138-161). Hadrianus fogadott fiaként gondoskodott elôdje istenné avatásáról, és ezért kapta a kegyes (Pius) jelzôt. Elôdje békés politikáját követte, uralkodása a római történelem legnyugodtabb korszaka.

Antonius, Marcus: (Kr. e. 82–30) kiváló hadvezér, s kevésbé tehetséges politikus. Caesar galliai vezérkarának tagja, a pharszaloszi csata után teljhatalmú megbízottja, 44-ben Caesar consultársa. A második triumvirátus megkötésekor (43) még ô látszott a legerôsebb triumvirnek, 41-ben gyakorlatilag ô nyerte meg a philippi csatát, de végül az actiumi csatában (31) alulmaradt Octavianusszal szemben, és Kleopátrával együtt öngyilkos lett.

Anütosz: athéni politikus, gazdag cserzôműhely-tulajdonos. Ô volt 399-ben Szókratész fôvádlója.

Appiánosz: (100–170) Alexandriában született, Rómában tevékenykedô történetíró. Eredetileg 24 könyvbôl álló műve, a Rhómaika (Római történelem) csak töredékesen maradt ránk, de már e részletekbôl is látszik, hogy nem önálló, sokszor pontatlan szerzô.

Appius Claudius Caecus: tekintélyes senator, volt censor, consul, praetor interrex és Kr. e. 292–285 között dictator. Patricius származása ellenére jelentôsen hozzájárult a plebejusok jogainak kiterjesztéséhez. A Via Appia mellett ô építtette az elsô Rómába tartó vízvezetéket, az Aqua Appiát. Kiváló hadvezér (gyôzelem a szamniszok felett) és szónok. 280-ban már vakon (innen a Caecus = vak melléknév) tartott beszédében Pürrhosz békejavaslatának elutasítását szorgalmazta.

Arcadius Flavius: (377–408) Theodosius fia, 395-tôl a Keletrómai Birodalom elsô császára.

Ariszteidész: athéni arisztokrata államférfi és hadvezér a görög–perzsa háborúk idején. A marathóni 10 sztratégosz egyike, akit Themisztoklésszel ellentétes nézetei miatt 484/3-ban osztrakizáltak, de nem töltötte le a tízéves száműzetést, mert visszahívták, és a szalamiszi ütközetben Themisztoklész oldalán küzdött. 467-ben hunyt el teljes szegénységben, állami költségen temették el. Az igazság és megvesztegethetetlenség példaképeként tartották számon.

Arisztogeitón: athéni arisztokrata, a zsarnokölô. Harmodiosszal együtt 514-ben merényletet tervezett Peiszisztratosz fiai, Hippiasz és Hipparkhosz ellen. Csak utóbbit sikerült megölniük. Harmodioszt még a tett helyszínén megölték a testôrök, Arisztogeitónt csak hosszas kínvallatás után. 510-ben, amikor Hippiaszt elűzték Athénból, Harmodioszt és Arisztogeitónt nemzeti hôsökké avatták, és tiszteletükre szobrot állítottak az agorán.

Arisztonikosz: a pergamoni uralkodócsalád tagjaként szembeszegült III. Attalosz végrendeletével (a király Kr. e. 133-ban Rómára hagyta országát), felkelését azonban a rómaiak leverték.

Arminius: hadvezér, a cheruscus királyi család sarja, aki ideiglenesen római szolgálatba állt, majd szembefordulva velük, Kr. u. 9-ben a teutoburgi erdôben nagy vereséget mért a rómaiakra.

Arrianosz: (95–175) történetíró, Hadrianus kegyeltje, Kappadókia helytartója. Legfontosabb műve a xenophóni mintát követô Alexandrosz hadbavonulása.

Assur-ah-iddina (Asszarhaddon): asszír uralkodó (Kr. e. 680–669), aki elsô ízben kényszerítette Egyiptomot asszír fennhatóság alá.

Assur-ban-apli (Asszurbanipal): Asszíria utolsó nagy királya (Kr. e. 668–627), aki nemcsak gyôzelmes hadjáratairól (a legfontosabb expedíció lázadó testvére, Samas-sum-ukin ellen Babilónba vezetett), hanem hatalmas ékírásos könyvtáráról is nevezetes, amelyben Mezopotámia összes, akkoriban hozzáférhetô szövegét igyekezett összegyűjteni.

Assur-nászir-apli (Asszurnaszirpal), II.: (Kr. e. 883–859) asszír uralkodó, az Újasszír Birodalom megteremtôje. Átszervezte a hadsereget (a lovasság szerepét növelte, sokféle ostromgépet, faltörô kost alkalmazott), és hírhedt kegyetlenséggel és brutalitással megszilárdította hódításait. Fôvárosát Assurból Kalhuba (ma Nimrud) helyezte át, és felépíttette két és fél hektár alapterületű palotáját.

Aszpaszia: milétoszi származású szép és szellemdús hetéra, Periklész szeretôje, majd élettársa (mivel nem rendelkezett athéni polgárjoggal, házasságukat jogilag nem ismerték el).

Athénión: a második szicíliai rabszolgafelkelés idején (Kr. e. 104–101) a sziget nyugati felének vezére. A felkelés leverésére kiküldött Manius Aquilius személyes párviadalban gyôzte le.

Attalosz Szótér, I.: pergamoni uralkodó (Kr. e. 241–197). Elsô tette a Kis-Ázsiába beköltözött galatákkal való leszámolás volt a Kaikosz folyó melletti csatában. Ennek emlékére kapta a Megváltó (Szótér) melléknevet. A második makedón háborúban Róma legmegbízhatóbb szövetségesének bizonyult. A hellénisztikus görög művészet egyik legnagyobb mecénása.

Attalosz Philométor, III.: pergamoni uralkodó (Kr. e. 138–133), aki országát végrendeletileg a római népre hagyta, így jöhetett létre Asia provincia.

Attila: a hunok legnagyobb hatalmú királya (kb. 434–453), a kettészakadt Római Birodalom egyik legnagyobb ellenfele. 451-ben Catalaunumnál Aëtiustól vereséget szenvedett.

Augustus: (Kr. e. 63–Kr. u. 14) a második triumvirátus alapítója, a principatus megteremtôje, az elsô római császár. Caius Octaviusként született, 45-ben Caesar örökbe fogadta Caius Iulius Caesar Octavianus néven, 27-ben pedig a senatus az Augustus (=fenséges) melléknévvel tüntette ki. Fiatal korához képest meglepôen okos és következetes politikát folytatott a Caesar halálát követô polgárháborúk idején, és bár hadvezérként nem volt kiemelkedô (Philippinél például az ô seregrésze vereséget szenvedett Brutustól), mégis ô került ki gyôztesen az egyeduralomért folytatott küzdelembôl, s ezután véget vetve az évszázados polgárháborúknak, tartós békét teremtett. Új államformát hozott létre, de ezt a köztársasági látszat megôrzésével tette, magának szinte csak a princeps senatus címet tartotta fönn. Művészetpártolása révén felvirágzott a latin irodalom és a képzôművészet, de vérbeli politikusként talán elôször ismerte föl és alkalmazta tökéletesen ezeket saját propagandája céljaira. Külpolitikájában a birodalom határainak a természetes védôvonalakig való kiterjesztésére és vazallus királyságok létrehozására törekedett.

Aurelianus, Lucius Domitius: (214–275) római császár (270–275). Egyszerű, sirmiumi származású katonacsászár. Visszaverte a Pannoniába és Italiába benyomuló germán törzseket, gyôzelmet aratott Palmyra uralkodónôje, Zenobia, valamint a gótok fölött, de kénytelen volt feladni Dacia provinciát. Rövid uralkodása alatt Rómát védôfallal vette körül, és pénzreformot hajtott végre, az egységes napkultusz bevezetésére tett kísérlete azonban félbemaradt, mert orgyilkosságnak esett áldozatul.

Aurelius, Victor Sextus: a Kr. u. 4. század második felében tevékenykedô, egyszerű, afrikai származású történetíró. Négy történeti munka maradt fenn a neve alatt, amelyek Róma egész történetét feldolgozzák a város alapításától egészen Theodosiusig.