Minden mai társadalomban vannak szegények és gazdagok; hatalmasok és hatalomnak kiszolgáltatottak, olyanok, akik el tudják érni, amit akarnak, és ezért elégedettek, és olyanok, akiknek nem sikerül életcéljaikat megvalósítani, ezért elégedetlenek. Ezt a jelenséget nevezzük egyenlőtlenségnek.

 A szociológia egyik központi kutatási témája, hogy ezek mekkorák, mi az okuk, és hogyan alakulnak. A társadalomfilozófusok számára viszont az a kérdés, hogy indokoltak-e, igazságosak-e, és létezik-e mellettük jó társadalom.

Az egyenlőtlenség dimenziói lehetnek a jövedelem, a vagyon, a munkakörülmények, a lakásviszonyok, a lakóhely környezete, a műveltség, az egészségi állapot.

Három álláspontot különböztetünk meg azzal kapcsolatban, hogy mennyire indokoltak, szükségesek az egyenlőtlenségek. Az első felfogás a XIX. századi szociáldarwinizmusra nyúlik vissza. Eszerint kívánatosak, sőt szükségszerűek, mivel a legrátermettebb emberek így választódnak ki. A XX. századi liberális társadalomfilozófus és közgazdász J. S. Mid szerint viszont a mérsékelt egyenlőtlenség az elfogadható, viszont az esélyek legyenek egyenlők.

A harmadik álláspont szerint a teljes egyenlőség a kívánatos. Ezt nevezzük egalitárius álláspontnak. E nézet fő képviselői Karl Marx és Friedrich Engels.

Gerhard Lenski szerint a vadászó-gyűjtögető társadalmaktól az ipari társadalmakig az egyenlőtlenség állandóan és fokozatosan nőtt. Az ipari társadalom kezdeti szakasza után azonban ez megfordult és mérséklődni kezdett. Azonban az 1970-es évek óta ez a tendencia megállt, a különbségek ismét nőnek.

Márai Sándor Egy polgár vallomásai című könyvében is volt szó egyenlőtlenségekről. Mivel az író nemesi származású volt, nagyobb eséllyel indult neki mindennek, mintha polgár lenne. Bár kihasználta ezt Németországban a háború idején, de azért a mű végére polgárnak tekinti magát, teljesen egyenlőnek mindenkivel.