Enyhe, napsütéses áprilisi hétköznap volt. A falu csendes volt, csak néha lehetett látni egy-egy autót. Delet harangoztak. A harangszó behallatszott a templomhoz közeli óvódába is. Az ötéves kislány felállt játszótársai mellől, gyorsan megkereste kis hátizsákját, belegyömöszölte elmaradhatatlan plüssmedvéjét. Illedelmesen elköszönt az óvónőktől majd szinte futva indult hazafelé. Egyedül ment, csak két utcányira laktak az óvódától. Milyen önálló nagylányom van – szokta neki mosolyogva mondogatni anyukája.

Tíz perc után a kislány már a házuk előtt szedte lábait. Sietett nagyon, de azért arra jutott ideje, hogy néhány szál ibolyát szedjen az árokpartról. Kinyitotta a kaput a virágládában elrejtett kulccsal, majd nevetve simogatta meg az előtéren heverésző lusta macskát. Csendben, szinte lopakodva lépett be a házba. A bejáratnál lerakta hátitáskáját és kis kabátját. A macit kiszedte a táskából és hóna alá szorította, a kis kezével az ibolyát markolta.  „Hogy fog örülni neki anya. – gondolta - Biztosan a konyhában van és már kész az ebéd.” Valóban: a konyha felől ételszagot hozott ki a huzat. És még valami mást is, de ezt a kislány nem vette észre. Benyitott a konyhába. Már épp nyújtotta volna a kezét, hogy átadja az ibolyát, de a mozdulat félbeszakadt. Édesanyja nem a gáztűzhely mellett állt mosolyogva, ahogy az mindig lenni szokott: a földön feküdt, feje mellett tócsában állt a már félig megalvadt vér. Egyik keze furcsán maga alá csavarodott. Meghalt.

A kislány gyermeki döbbenettel figyelte a mozdulatlan testet. Jobb kezéből kihullt a néhány szál virág. Nem sírt, csak kopott maciját szorongatta. Majd némán leült a konyha hideg kövére, szabad kezével megfogta édesanyja hideg kezét és mozdulatlanul figyelte arcát. Lassan kigördült szeméből az első könnycsepp.

Két nap múlva találták meg az asszony kihűlt testét a szomszédok, akiket az óvónők értesítettek, hogy kislány nem ment óvódába. Lilia még ekkor is mozdulatlanul ült a konyha padlóján néhány szál hervadt ibolya mellett.