Az egészségügy változásokon ment keresztül. A betegségsprektum mindig kijelölte a gyógyítási tevékenység feladatköreit. Megnövekedett az igény a megelőzés, a gondozás, a rehabilitáció, az egészségnevelés és tanácsadás szerepkörei iránt. A szociális problémák megnövekedése kihívást jelent. Új intézménytípusok létesülnek, mint családsegítő központok, hajléktalanok otthonai, drogambulanciák, népkonyhák, rehabilitációs otthonok, ifjúsági tanácsadó irodák. Az orvosok sokszor szembesülnek olyan helyzetekkel, ahol a betegek szociális problémái erős hatást gyakorolnak a betegségfolyamatokra. A betegek hatékonyabb gyógykezelése érdekében megoldást kellene találni a szociális problémák kezelésére. A legfontosabb kérdés, hogy ez kinek a kompetenciájába tartózzon.

A szociális problémák és az egészségügy kapcsolatát két oldalról közelítjük meg. Az első a szocioszomatikus szemlélet, mely szerint a betegségek okai mögött valamilyen szociális probléma húzódik meg. Ez ellen az orvosoknak pszichés és szociális támogatást is kellene nyújtaniuk. A másik megközelítési mód szerint azonban az orvosok kompetenciája nem terjed tovább a betegségek felismerésénél és a kezelésénél. Ez a biomedikális szemlélet. Létezik ezek mellett olyan szemlélet is, a humanisztikus, mely egyesíti magában ezt a két fajta megközelítési módot, vagyis az orvosok legyenek szociálisan érzékenyek és vegyék figyelembe a szociális helyzet befolyásoló erejét az egészségügyi állapotban, a szociális szakemberek meg elvégzik a további gondozási feladatokat.

A klinikai szociális munkának legfontosabb feladata a betegek szociális helyzetének helyreállítása, illetve erősítése.

A szociális munkások tevékenysége az adott probléma megoldására törekszik. Feladata a gyógyulási folyamat elősegítése, különösen a gondozás-rehabilitáció. De szerepe lehet a szociális prevencióban is. A beteg gyógyításában a családja támogató erejére is szükség van, de előfordul, hogy a hozzátartozó is segítségre szorul. A szociális munkások egyrészről a betegekkel és közvetlen környezetükkel találkoznak munkájuk során, másrészt különböző társadalmi szervezetekkel, intézményekkel vannak kapcsolatban. Tehát kétoldalú a szerepkörük, közvetítő láncszemek az intézmény és a beteg között.