Olyan jó lenne így maradni. Örökkön-örökké. Elfeledni, hogy az élet megmásíthatatlan, hogy játszanunk kell, hogy vannak kötelességeink, s hogy semmi sincs úgy, ahogy szeretnénk. Pedig a világ meglenne nélkülünk is, igazán nem hiányoznánk senkinek. Legalábbis jó ezt hinni.
A sötétségben minden más. Olyankor elhiszem, hogy nem olyan szörnyű az élet, hogy semmi sem olyan fontos, ami reggel már várni fog rám. Pedig ott lesznek mind. Lesben állnak, hogy amint magamhoz térek, megrohamozhassanak, teljes harci fegyverzettel. Egyszerre szakad ránk minden feladat, s ez a teher elviselhetetlennek tűnik. Nem akarunk velük törődni, el akarjuk őket felejteni, s a takaró alatt talán még öt percig sikerül is. De aztán az óra halk kattogása, a másodpercek néma múlása visszahoz minket a valóságba. Élnünk kell. Az idő megállíthatatlan, s ha nem figyelünk, örökre a múltban ragadunk. Pedig az idő, mint olyan, elméletileg nem is létezik.
Tudomásul vesszük hát, hogy a város felébredt, az autók zúgnak, s nekünk is újra indulni kell. Minden reggel elindulunk, de sose érünk haza. Mi csak indulni és menni tudunk. Majd egyszer, sokára talán vége lesz. Néha félünk attól a perctől, s próbálunk nem gondolni rá. Elhitetjük magunkkal, hogy van még időnk, hogy még semmi sincs veszve, még bármi megtörténhet. Az idő körül forog az élet. Nélküle talán nem is lenne. Elméletileg nincs is.
Aztán, immár kikelve a jó, meleg paplan alól, arra gondolunk, hogy mennyivel egyszerűbb lenne már túl lenni az egészen, mint egy dolgozatot, melyet már ötször elhalasztottunk. Jó lenne öregként felébredni, és tudni, tőlünk már senki nem vár semmit, már megtettük azt, amit a sors kiszabott ránk, már nem lesznek meglepetések. Legalábbis jó ezt hinni. Pedig a világ mindig, mindenkitől elvár valamit. Ezért élünk. Ezt várják tőlünk. S ettől, magától a tudattól, melyet talán csak önmagunk táplálunk önmagunkba, nem szabadulhatunk.
Az öregkor ábrándja azonban gyorsan tovatűnik, ha eszünkbe jut, hogy hány felelés és dolgozat vár ma ránk. Egy pillanatra talán megfordul a fejünkben, hogy milyen furcsa, a tegnap délutánból érdekes módon megint kimaradt a tanulás. Persze gyorsan napirendre térünk a dolog felett, majd csak lesz valami, már úgyis mindegy. Nem vesszük észre, hogy sose tesszük azt, amit kellene, s bár egy dologtól nem fog múlni az életünk, a sok, felhalmozott tennivalótól bizony múlni fog. De erre is csak legyintünk egyet. Végülis miért számít? Egyszer úgyis vége lesz, elfelejtenek minket, s még csak az emlékünk se él majd tovább.
Így reggel semmi se számít. Kifogásokat gyártunk, hogy elkerüljük a megoldandó feladatokat, s nem jövünk rá az egyértelmű tényre: azért élünk, hogy boldogok legyünk. Senki nem vár el tőlünk semmit, ezt csupán mi hisszük. Önmagunknak akarunk olyannyira megfelelni.
De ha felkel a Nap, mindez nem számít, csupán az elveszett álom emléke. A kifogások, a menedékek, csak a Nappal együtt jönnek. S még nem is ez a legszörnyűbb dolog. A legrosszabb az, hogy azt hiszem, hogy elhiszem ezeket a dolgokat.