„Maroknyi természetvédő készítette a mozit: gondolkodó, értelmes emberek felismerik az erdők, állatok elpusztításának, a folyók, tengerek megmérgezésének katasztrofális következményeit. Szembeszállnak a korlátoltakkal, akiket elvakít a kapzsiság, a hamar megszerezhető értékek mámora, akiket nem izgat a jövendő, a gyermekeikre, unokáikra szálló világ s vele az élet folytathatósága. S mert nem izgatja őket, a túlélés esélyét rabolják el fiaiktól.

Ha valami, akkor ez igazán és banálisan: a Jó és a Rossz küzdelme; az értelemé és a korlátoltságé.

És a szelíd értelem elbukik. Eltapossák a lélektelen gépek: az úthenger, a buldózer a villanyfűrész.

Az életért könyörgők elszánt csoportját elhurcolják, megfutamítják, vérebeket ugrasztanak rájuk.

És nekik látniuk kell, amint az eleven, oxigént lüktető, hars zöld fák lehanyatlanak, törzsük reccsenése halálsikoly.

Szétszakad az utolsó reményfoszlány. Felzokognak a gyermekeiket karoló asszonyok. A marcona, meglett férfiak előtt a fák halálában felképlik fiaik halála. A rájuk váró rettenetes szenvedés, az állati lét – és a férfiarcokat feltöri, felszántja a fájdalom, könnyek surrannak a szemükbe.

Amikor az értelem veszni látja a legutolsó esélyt, amikor az arc visszatükrözi e felismerést, amikor a lélekben lejátszódik az a jelenet, amely végzetesebb annál, ami hajdan a Paradicsomban megesett – ennél fájdalmasabb és tragikusabb nincs.

A közeli jövőben nem területviták, nem gyarmatosítók robbanják ki a háborúkat, nem. Amikor az emberiség jobbik fele felismeri, hogy szelíden, okos szóval nem mentheti meg a földet: fegyvert ragadni lesz kénytelen, hiszen máris fegyverekkel állnak szemben velük a tékozlók, a torz lelkű gyilkosok, akik talmi örömeikért a jövőt dobják oda, s hozzá könnyedén, akik nem különbek minden idők tömeggyilkosainál és háborús bűnöseinél.

Az ember minden tettre képes, amelybe nem hal bele rögtön. A lassú halál, a kínszenvedés csak akkor rémíti meg, ha már kezdetét vette. Sokan ezért nem tartanak attól, hogy az eszeveszett erdőirtás, légszennyezés miatt felmelegszik az éghajlat, megolvadnak a sarki jéghegyek, kiáradnak a vizek és elnyelnek mindent. Nem tartanak attól, hogy elfogy az oxigén, az élelem, az ivóvíz. Mert most még van, ha egyre silányabb is.

Az ózonréteg elvékonyodása megfoszt attól, hogy élvezhesd a Napot, a fényt. A vizek szennyezése attól, hogy fürödhess, úszhass, ihass. Az AIDS és a herpesz vírusa a szerelmet veszi el. S mindez együtt megkérdőjelezi, legyen-e utódod. Ha pedig ezt kell feladnod, az élet folytatását, a halhatatlanság eme egyetlen lehetséges módját adod fel. Már csak egyet tehetsz: röpíts golyót a fejedbe. Feküdj a vonat elé. Vágd fel az ereidet. Vagy igyál meg egy nagy pohár csapvizet.”