A dadogás az a beszédzavar, amelynél a beszéd folyamatossága sérül. Ez a megfogalmazása, de ahhoz, hogy megértsük azt, hogy nem az élet velejárója, tudnunk kell, milyen okok vezetnek a kialakulásához és mik a jellemzői. Én magam is dadogok, ezért a jellemzők mellé megpróbálom a saját tapasztalataimat hozzácsatolni.

         A dadogás a népességnek csak egy százalékát sújtja, ezen belül is főleg a férfiakat.

Súlyossági fokai alapján két típusát különítjük el. Tónusos dadogásnak nevezzük azt, amikor a beszélő egy-egy szótagot ismétel meg, amikor azonban görcsös erőfeszítéseket tesz meg egy-egy hang kimondása érdekében, klónusos dadogásról beszélünk. Nálam mindkettő jelentkezik, bár leginkább a klónusos. Ez főleg boltban, valamilyen termék utáni érdeklődés közben. Bár még nem mondtam semmit, mégis érzem, hogy nem tudok megszólalni. Ilyenkor megpróbálok egy olyan szót keresni, amit, ha kimondok, el tudom kezdeni a mondanivalómat. Így magától kialakult az „izé” szó használata, ami bár nem a legszebb szavunk, mégis segít a dadogás leküzdésében.

         A statisztikai adatok szerint a dadogók átlagos, vagy átlag fölötti értelmi képességűek, tehát a dadogást nem okozhatja agyi sérülés. Általában két- és hétéves kor között jelentkezik, tizenegy év fölött jóformán soha. Nálam 1994-ben vették észre a pedagógusok, hogy dadogok. Ekkor általános iskolás negyedikes, körülbelül tizenegy éves voltam. A kialakulását az apai nagybátyám halálához fűzték. Talán, mert a temetés után volt szembetűnő. Anyu szerint viszont régebb óta is dadogtam valamilyen szinten. A dadogás okára vonatkozó elméletek közül nincs egy sem, amelynek magyarázó ereje lenne. Egymástól független, eltérő okok is létrehozhatják. Mivel éneklés, vagy suttogás esetén sohasem fordul elő, feltételezhető, hogy nem a beszéd, hanem a kommunikáció zavara. Ezt a nézőpontot csak erősíteni tudom. Én például nem tudok egy viccet dadogás nélkül elmondani. Talán azért, mert tudom, hogy figyelnek és, hogy jól kéne előadni.

         A klasszikus pszichoanalízis a dadogást kóros védekezésként értelmezi, tehát a háttérben mélyre temetett konfliktust tételez.

A dadogás tulajdonképpen a nyelv elakadása, mert a beszélő attól fél, hogy valami nem kívánt fog kicsúszni a száján. Én személy szerint sokat tanultam abból, hogy bizonyos témák veszekedést idéztek elő. A Tourette-szindrómára jellemző beszélőben agresszív indulatok ébrednek a partnere iránt, amit egy elhárító mechanizmus segítségével visz át a beszédre. Ilyenek lehetnek az illetlen beszédek, vagy az az érzés, hogy „a szavak ölni tudnak”. Úgy gondolom ez sok emberrel így van.

         Két szituáció van, amelyben a kommunikáció során az indulat különösen erős a partner iránt. Az egyik az, amikor a beszélgetőtárs parancsoló személy, a másik az, amikor az álláspontom igazát akarom bizonyítani. Bloodstein, a dadogás kutatója úgy véli antipációs küzdelem, amelyben a dadogó elővételezi a kudarcot és az ebből eredő feszültség valóban megakasztja beszédet. Antipációs küzdelem oka lehet az állandó helyreigazítás, javítgatás, kritizálás, amit a szülő, nevelő követ el a gyermek iránt.

         Vannak elméletek, amelyben a dadogást alkati rendellenesség következményének tartják. Itt abból indulnak ki, hogy még kérdéses melyik agyfélteke legyen a vezető és, hogy jobb vagy balkezes lesz-e.

         A tanuláselméleti, logopédiai koncepciók gyakran abból indulnak ki, hogy a dadogás a hangok képzésének zavara. Mások a hangsúlyozás, a szótagra helyezett nyomaték problémájaként kezelik, és olyan is akad, amely az elakadást a normális beszéd közbeni levegőáramlás csökkenésével magyarázza. E feltételezés szerint a gyermek elővételezi a blokkot, és ilyenkor a szó szoros értelmében „elakad a lélegzete”. A logopédiai munka a dadogás természetének, jellemzőinek feltárásával kezdődik, majd rendszeres, szívós beszédjavítással folytatódik.

A logopédusnak, és általában a felnőtt környezetnek nem szabad elfelejtenie, hogy talán nem is a gyermek gyors gyógyulása a legfontosabb cél, hanem önérzetének, beszélő kedvének a megőrzése!