Camus könyvének már a címe sokakat elriaszt. A krimi, a horror, a katasztrófa- és akciófilmek korában nem csoda, ha valaki csupán a borzalmas témák említésétõl megcsömörlik. Az információs csatornák jóvoltából hétköznapi közelségben élünk a pusztulás képeivel. Nincs már szükségünk szembesülésre  -  gondoljuk  -  inkább  vigaszt  és szabadulást  remélünk.  Másrészt  meddõ  dolog  a haÌállal, a csapással elméletben foglalkozni. Nincs az a megpróbáltatás, amire elõre fel lehet készülni.
  Háttal a kellemetlen ténynek, hogy vannak kikerülhetetlen  szenvedések,  rnégis  mindnyájan  állást foglaltunk már a pestissel kapcsolatban. Csak fel kell tennünk a kérdést, amit Camus is feltesz hõseinek: mi az,  amiért az életedet is odaadnád? Mi az, amire az életedet most is odaszánod? S máris kiderül, melyikünknek mit jelent a pestis. Ez a mû nem a halál, hanem az elkötelezettség regénye. Vallomás egy olyan magas szintú erkölcsiség lehetõségérõl, amely csodaszámba megy földi történelmünkben , örömteli vallomás arról, hogy ez az erkölcs nem elérhetetlen.Ritka a világirodalomban az a telitalálat, ahogyan Camus egy járvány képében tömöríti azokat a csapásokat,  amelyek  az  emberiség  történelmét  végigkísérik. Az egzisztencialista filozófiát valló író nemcsak az egyént hozza iín. határhelyzetbe, hogy szembenézhessen léte lényegével, hanem a társadalmat is.Megdöbbenti és felrázza a gõgös emberiséget, amely azt hiszi, ura a fejlõdésnek és a történelemnek.
  Ha Isten létezik, ha õ teremtette és tartja fenn a világot, akkor a csapás: ítélet. Ha nem - s ez az író szócsövének  nézete -, akkor a csapás abszurd  és megmagyarázhatatlan, de nem meglepõ, hiszen az ember boldogságvágya  és  a  világ lényege  között kibékíthetetlen  ellentmondás  feszül..  (ld.  még  a Sziszüphosz mítoszában.)  A szereplõket nem ez a két nézet osztja csoportokra. A pestis okozta szenvedés és halál ellen együtt küzd a jezsuita atya és a hitetlen orvos, más társaikkal együtt. A válaszfal ott húzódik az emberek között, hogy ki mire "használja" a pestist. Meghökkentõ, de az elbeszélõ bebizonyítja,  hogy van,  aki  a  pestis oldalára áll,  haszonélvezõje, élõsdije a  nyomoní-
ságnak.  Van,  akinek  menedék  az  általános  megpróbáltatás,  így  szembefordul  a  többséggel,  a társadalommat. Van, aki felismeri saját magában a "pestis"-t, hogy hamis igazságérzete az erõszak, a gyúlölet oldalára állította. Van, aki azt hiszi egy ideig, hogy boldog lehet,  van számára  kitörés  a  közös sorscsapás alól. S vannak, nem kevesek  akik igent mondanak az  ítéletre,  mert  õk  maguk  is  elítélik embertársaikat.
  Egyesek nem változnak a  történések hatására, mások világnézeti fordulat alanyai.  Utóbbiak közé tartozik  Paneloux  atya,  a  híres  hitszónok.  Elsõ idézett prédikációjában "ti" a megszólítás és az ítélet hangja szól. S miután tanúja lesz egy kisfiú halál elõtti gyötrelmének, másodszor már arról beszél, hogy "mi" vagyunk ítélet alatt, s hogy a csapás állásfoglalásra késztet: vagy Istennel való teljes szembefordulásra, vagy teljes megadásra.
  Röviddel ezután  a  pap  különös  módon  végzi életét: pestisben, de nem a pestis testi tüneteivel.Lelkileg  fogadta  el  a  mindenkit  sújtó  ítéletet,  s fizikailag is belehalt. Mint láthatatlan stigmát vette magára - nem Krisztus, hanem az emberek sebeit.
Ezzel azonban - az egész szöveg összefüggéseiben - nem õ lett a  legnagyobb hõs,  hanem azok,  akik továbbéltek és cselekedtek a reménytelen helyzetben, akik nem elfogadják az ítélelet, hanem szembeszegülnek vele.                    
  Mert Jézus Krisztus,  aki valóban  magára  vette sebeinket, kimarad Paneloux atya "vagy-vagy"-ából és az egész múbõl  is.  A Sziszüphosz mítoszában azonban így ír róla Camus: "Õ a tökéletes ember, aki a legabszurdabb sorsot élte meg. Nem  Istenember, hanem emberisten." (377.1.) Számára tehát a világ emberellenessége  (az  abszurditás),  sújt  Krisztusra,
nem Isten ítélete. Az õ számára Rieux doktor az igazi hõs, és a követ görgetõ Sziszüphosz, akik a biztos vereség, a hiábavalóság tudatában,  remény nélkül küzdenek másokért, a saját boldogságuk elvesztése ellenére is. Camus hisz az emberben, az emberben, aki erre az erkölcsi magaslatra is el tud jutni.
  S  nem  látja  annak  az  Istennek  az  arcát,  aki önmagát sújtotta ítélettel.

De valamit sokkal tisztábban kimondott Camus, mint bárki más elõtte: az ítéletet nem kell szeretni. Inkább az embert, akit sújt. Valamennyit.