A mondat a beszéd legkisebb egysége, de rendszerint nem önmagában áll, hanem egy nagyobb egységnek, a szövegnek láncszemnyi részeként.

     A közlésfolyamatban minden mondatban kifejeződik a beszélőnek a valósághoz való viszonya és a szándéka, hogy beszédével a hallgatóra valamilyen hatást tegyen. Ennek megfelelően a mondat jelentése többrétegű. Első rétege a mondatot alkotó nyelvi jelek jelentésének összessége, ezt azonban mindig árnyalja, gazdagítja a szövegkörnyezetből, a beszédhelyzetből, a beszélő egyéni nyelvhasználatából származó másodlagos jelentés. E kettő együtt a mondat tartalma. A második réteg a szándék (pl.: tájékoztat, felhív, érzelmet fejez ki). A harmadik az a szándékolt hatás, amelyet a mondat a hallgatóra gyakorol.

     A mondatnak lényeges (de nem kötelező) tulajdonsága a szerkesztettsége. E szempontból a mondat lehet tagolt és tagolatlan. A tagolt mondatnak két fajtája van: a szerkezetileg teljes és a szerkezetileg hiányos mondat. Tagolatlan az a mondat, amelyben az alanyi-állítmányi rész nincs nyelvileg kifejezve, és nem is egészíthető ki pontosan.

A beszélőnek a valósághoz való viszonya és szándéka erősen hat a mondatok nyelvi megformálásának módjára, az ezen alapuló eltérő kifejezésmódot nevezzük a mondat modalitásának. Az alapvető modalitás alapján öt mondatfajtát különböztetünk meg: kijelentő, kérdő, felkiáltó, óhajtó és felszólító mondatot.

     A magyar nyelvben a mondatfajták megformálásának legfőbb nyelvi eszközei: az igemódok, a mondatfonetikai eszközök (hanglejtés, hangsúly, szünet, hangmagasság), írásban az ezekre utaló írásjelek, bizonyos lexikai elemek (módosítószók, névmások, indulatszók). Illetve ezeken kívül: a szórend, a mondatok szerkesztettségi foka.

     E kifejezőeszköz-együttes tagjai egymást kiegészítik, esetenként helyettesítik.