Szerencsétlenül összekuporodva ültem kedvenc sarkomban, ahol máskor mindig olvasni szoktam. De most inkább sírni lett volna kedvem. Ismét átvágott. Becsapott. Dühömben nagyot csaptam az ölemben tartott párnára. Próbáltam nyugodtan venni a levegőt, de nem ment. Kitörni készült belőlem a sírás.

Rajongtam érte, életem legszebb pillanatait neki köszönhettem - és köszönöm még ma is. Csodálattal hallgattam szavait, bármiről beszélt. Meg tudtam volna ölni azt, aki rosszat mond rá. Legszívesebben minden veszedelmesnek ítélt lánynak kikapartam volna a szemét, ha két méternél közelebb ment hozzá.

Minden augusztusi éjjelen kinn ültem az udvaron, és vágyakozva bámultam az eget, hátha hullócsillagot látok. Hisz akkor kívánhatok valamit. Két év alatt több százszor sikerült is kívánnom, de mindig ugyanazt suttogtam magam elé, kérve a csillagokat és mindenkit, aki segíthet: „Szeress belém!” Éjszakánként ezt a szót suttogtam párnámba fúrva fejem, magam elé képzelve arcát: „Szeress belém!” Reméltem, és hittem a csodát, mindent megtettem, hogy álmom beteljesülhessen. Mindig mindent megadtam neki, amit csak kért. Neki. Életem első és legnagyobb szerelmének.

És mégis… Folyamatosan átvert, megalázott, nem törődött velem. Egy dologra kellettem, de úgy tűnik, arra sem voltam elég jó. Szerelem? Egyszer egy éjszakán nevetve mondta a szemembe: „Ezt a szót nem ismerem, és nem is akarom megismerni.” Elgondolkodhattam volna. De nem tettem. Továbbra is reméltem, idővel, ha mindent megteszek neki, akkor talán megszeret. És éjjelente továbbra is keresgéltem a „minden kívánságot teljesítő” csillagot.

Jó ideig ment ez így. Csak tavasszal kezdett kinyílni a szemem, látva a mindenhol boldogan sétálgató párokat.  Kezdtem meghallani barátaim intő szavait, akik egy ideje óvatosan, de határozottan ennyit ismételgettek: „Nem lesz ennek jó vége”. Nem is lett. Egy veszekedés közben megmondtam neki: otthagyom.

De nyár eleje volt, ígérte megváltozik. Kapott még egy, utolsó esélyt. Az elején minden szépnek tűnt, de aztán mégsem változott semmi. Alig láttam, csak másoktól hallottam, hogy haverjaival látták a környék szórakozóhelyein. Mentegettem magam előtt: sok dolga van. Ma este majd biztosan jön. Nem jött.

Éjszakákat ültem a számítógép előtt. Amit nem mertem elmondani legközelebb barátaimnak, azt elmondtam egy nemrég megismert, számomra akkor még idegen, de kedvesnek látszó fiúnak. Gondoltam, ő meg tudja magyarázni a számomra érthetetlen viselkedést, vagy egy kitalált, de hihető magyarázatot ad a dolgokra. Tévedtem. Akibe belebotlottam, a földkerekség egyik legőszintébb embere volt, ráadásul éleslátással megáldva. Ő mondta először a szemembe, amit más nem mert: Kihasznál! Elgondolkodtam, de végül csak legyintettem. Hisz honnan is tudhatná…

Aztán néhány napja, mikor már nagyon hiányzott, felhívtam. Közölte: vannak nálam fontosabb dolga is, ne zaklassam állandóan. Végre leesett… Sírtam, átkozódtam, átkoztam magam, amiért hülye voltam; őt, amiért kihasznált; végül már az eget és a csillagokat is. Nem segített. Elhatároztam, soha többé nem akarok senkivel közelebbi kapcsolatba kerülni. Soha többé nem akarok hallani a szerelem nevezetű betegségről, ami csak pokollá teszi az ember életét. Barátaimat is leráztam: sok dolgom van. De az igazság az volt, hogy nem viseltem el az embereket látni magam körül.

Maradt a számítógép. Megpróbáltam dühömet a velem chatelőkön kitölteni, több-kevesebb sikerrel. Úgy éreztem, engem mindenki akarattal bánt. És akkor ismét az előbb említett fiú világosított fel: Nem maradtam egyedül, tudok még szeretni. Azóta éjszakánként újra nézem a csillagokat.