A magyar helyesírás négy alapelvre épül:

1. Kiejtés szerinti (fonetikus) írásmód elve:

A szavakat és a toldalékokat többnyire köznyelvi kiejtésük szerint írjuk.

Pl.: láz, fény, ír, véd, tíz, húsz, szépség, rádió, kilenc

2. Szóelemző (etimologikus) írásmód elve: 

A toldalékos és az összetett szavak legnagyobb részében feltüntetjük az összetett szavak elemeit, azaz olyan alakokban sorakoztatjuk egymás mellé a szóelemeket, ahogyan külön-külön ejtve hangzanak („másképp mondjuk, másképp írjuk”)

Pl.:     barát + ság barátság (ejtés: baráccság!)

         Néz + tük néztük (ejtés: nésztük!)

+ ijedt, hetilapban, lökdös, vízpart, adhat, azonban, átcsap, anyja, fagyjon, állj, kardjuk, költség, sarkkör

3. Hagyományos írásmód elve: 

Vannak esetek, amelyekben a helyesírás ragaszkodik a történetileg kialakult szokásokhoz.

1. Családnevek írásánál megtartjuk a ma már nem használatos, régi betűket
   Pl.: Eőry (Őri), Takáts (Takács), Wargha (Varga), Czuczor (Cucor)
   + Batthyány, Kossuth, Thököly
2. A „j” hang írásban kétféle lehet: „ly” és „j”. Régen csak a „ly” hang létezett, ezért számos szóban hagyományosan „ly” a „j” hang jele.
   Pl.: folyó, tartály, kevély, Mihály, Orsolya
3. Néhány szavunkban a hagyomány tartja fenn a helyesírásunkban követett írásmódot.
   Pl.: pünkösd, ósdi, kapzsi, hágcsó, esd

d.   Dzs, dz: akkor sem kettőzzük meg, ha hosszú hangot jelölnek.
      Pl.: madzag, edző, menedzser, lodzsa

4. Egyszerűsítő írásmód elve:

1. A hosszú kétjegyű mássalhangzókat nem teljes alakjukban kettőzzük.

Pl.: hosszú (nem hoszszú!), füttyent (nem fütytyent!)

2. A toldalékolás következtében egymás mellé kerülő három azonos mássalhangzót kettőre egyszerűsítjük.
   Pl.:     toll + val à tollal (és nem tolllal!)
            könny + vé à könnyé (és nem könnnyé!)